Annál jobban örültem, hogy most alkalmam nyílt erre, sőt még beszélhetek is emlékeimről és felidézhetem régi napsugaras diákéletem egy-egy mozzanatát.
Belépve a nagy tölgyfaajtón olyan kedves fogadtatásban volt részem, a mosolygó diáklányok, igazgatónő és kedves nevelőtanárok körében azonnal otthon éreztem magam. Hát még amint beléptem a „játékterembe", a terem falán megpillantottam a régi freskót, melynek születését kezdettől fogva láthattam, felkiáltottam: „Hát ez még megvan?"
Az emlékek olyan erővel rohantak meg, hogy elhatároztam: Tollat ragadok és megörökítem a Humán régi életét - a kezdeti éveket -, mely időszakot azt hiszem, nevezhetünk a Humán fénykorának.
Hogy is volt akkor?
1942 szeptemberében egy verőfényes szép őszi napon hoztak be szüleim Cigándról kisvonattal és letettek a Humán internátus első emeleti kettes szobájába. Ők rövidesen hazautaztak, én ott maradtam egyedül, és rám szakadt a magány. 10 éves voltam akkor. Még ma is jól emlékszem, amikor kinyitottam az ablakot és kitekintettem, megpillantottam a gyönyörű virágos parkot, az iskolakert sötét lombjait. Valami megnyugvás, sőt öröm szállt rám: „Én ezután itt fogok élni ezen a szép helyen", és lassan megvigasztalódtam.
A háború teljes erejével tombolt ekkor, az egész ország ennek a jegyében élt. A Humán megindulása után a negyedik évét kezdte meg, így én még alapító tagnak is érezhetem magam. Az igazgatónk Palumby Gyula volt, jól megtermett, hatalmas alakjával, érces hangjával nagy tekintélynek örvendett. Igazi pedagógus volt, de nem csak tanár, hanem jó barát is. Jellemzi ezt az a tény, hogy nem kellett sem igazgató úrnak, sem tanár úrnak szólítani - számunkra „Gyula Bátyám" volt. Sokszor „Gyulumbinak" is hívtuk, erről ő tudott, de nem vett róla tudomást. Szigorú volt, de minden problémával bizalommal fordulhattunk hozzá, emellett ellenállhatatlan humora volt.
Nevelőtanáraink: Sipos Zoltán, Rácz Ferenc, Kiss Zoltán állandóan velünk voltak, ők is bennlaktak az intézetben. Számunkra hazautazás csak vakáció idején, karácsony, húsvét és nyári szünet kezdetén volt. Így a hétvégét - szombat, vasárnapot - is benntöltöttük, ez alatt nevelőtanáraink igyekeztek pótolni a szülői gondoskodást.
Sipos Zoltánnal később a hetvenes években találkoztam, aki a szétszóródás után fogságba került. Egyszer meglátogatott sátoraljaújhelyi lakásomon, és nagyon megörült, hogy ilyen hosszú idő után rögtön megismertem. Sokat beszélgettünk a régi időkről, fogságáról, a mostani fiatalságról.
Rácz Ferenc a felsőregmeci református gyü1ekezet szeretett lelkipásztora lett. Övele szintén találkoztam, és nagy örömmel üdvözöltük egymást.
Kiss Zoltán Miskolcra került, a martintelepi egyháznál szolgált, és az itteni találkozásunk során vele is sok szép élményt elevenítettünk fel.
A Humán hétköznapjait a szigorú napirend jellemezte: iskola előtt kikérdezés, délelőtt iskola, a tanítás 13 óráig tartott, minthogy szombaton is voltak órák, így nem kellett délutáni órákat beiktatni, mindenre volt idő. Délután szilencium 4-től 6-ig. A szilencium szent volt, ilyenkor tilos volt a szobából kilépni, kivéve a közti szüneteket - a szó szoros értelmében „szilencium" - teljes csend - uralkodott. Egy szobában négyen laktunk. Az asztalfőn ült a szobafőnök, egy felsős diák, aki teljhatalmú úr volt. Általában a pecúr szenvedte el a többiek szeszélyeit, csaknem mindegyik szobában volt egy „Nemecsek". Ő szaladt a konviktusban a tálért, amiből mindenki gyorsan kiszedte adagját, ekkor futott vissza repetáért, és ha ügyes volt még kapott is, de nem mindig jutott. A következő évben már jöttek az új pecúrok, örültünk, hogy már nem mi vagyunk a legkisebbek. Este volt még egy kis szabadidő vacsora után, utána mosdás, cipőpucolás, villanyoltás.
A szigorú rendnek a szép oldalát jelentette a szabadidő. De nagyon értékes volt ez a pár óra szabadság számunkra! Az iskolakertet kihasználva életre kelt a „Betyár Banda", Vidróczky, Bogár Imre, Rózsa Sándor. Hetekig így szólítottuk egymást: „Gyere ide Vidróczky!" Ekkoriban adták a pataki moziban a „Vaskorona" című filmet. Ez egy kalandos film volt, mely mindnyájunkat lenyűgözött, páncélos lovagok harcoltak benne, nyíl, kard, nagy csaták - minden volt benne, ami fantáziánkat megragadta. Ettől kezdve elterjedt az iskolában a nyilazás. Mindenki készített magának íjat, az iskolakertben, az Angol-Humán közötti nyílt terepen szálltak a nyílvesszők. Nemsokára ezt a tevékenységünket betiltották veszélyessége miatt.
Szórakozásaink csúcsát mindenek felett a „Játékterem" jelentette. Alig vártuk, hogy ide bejuthassunk. „Ó, hogy most újra beléphettem ide - milyen kicsi lett az akkor olyan óriási nagy terem!" Középen állott egy pingpongasztal, körülötte kisebb asztalok - sakk, dominó. A pingpongasztalt igencsak kihasználtuk, egyéni és páros meccsek folytak gyakorta, de leginkább a gombfoci. A nagypályán kitűnően lehetett gombfocizni, melyet egyesek tökélyre vittek. Mindenkinek volt egy csapata szebbnél szebb gombokból, körmérkőzések, bajnokságok zajlottak.
Itt tartottuk meg a műsoros esteket is. Minthogy Mikuláskor sem mehettünk haza - még nem kezdődött meg a vakáció - a Mikulás-est is itt zajlott le szép műsorral, tombolával és főleg az otthonról kapott Mikulás-csomagok kiosztásával. Ezek a Mikulás-estek felejthetetlen élményt jelentettek, mintha családi körben ünnepelhettünk volna.
Egyszer karácsonyi vakációról visszatérve csodálkozva láttuk, hogy a játékterem ki van pakolva, a „Bence papa", egyik osztálytársunk édesapja, rajzolgat a homlokzati falra. Ámulva figyeltük a kép kibontakozását, amint megjelentek az alakok: a juhászlegény, menyecske, zöld dombok, levelek, páva, és végül egy hónapi munka után kész lett a freskó: tél-tavasz- nyár-ősz. Így keletkezett a gyönyörű freskó, mely bár kissé megkopva, de most is teljes szépségégben ott díszeleg a játékterem falán.
Vidám életünket néha beárnyékolta az intézet legszigorúbb rendszabálya, a „statárium". Ez azt jelentette, hogyha bármi közérdeket sértő esemény történt, például ablakbetörés, WC- eldugulás vagy horribile dictum, valakinek elveszett bármije, akkor kihirdették a statáriumot: állandó Silencium ebédtől vacsoráig, kijárási tilalom - amíg a tettes önként nem jelentkezett. Ez az időszak néha napokig eltartott, de általában meglett az eredménye.
Internátusi életünk legszebb élményei közé tartoztak a szombat esti bibliakörök. Minthogy minden hétvégét benntöltöttük, ez idő alatt korlátlan szabadságban volt részünk, de szombat este 6-tól 8-ig osztályonként bibliakörön kellett részt vennünk. Ezek a bibliakörök egyáltalán nem voltak terhesek vagy kötelező voltuk miatt számunkra közömbösek. Egy nevelőtanár vezetésével egy-egy Ige kapcsán minden szóba került ilyenkor. Őszintén, gátlás nélkül, bizalommal beszélgettünk olyan témákról, ami fiatal fantáziánkban felvetődött. Szó volt fiatalságról, fiúk-lányok viszonyáról, jellemről, becsületről, hazaszeretetről, mely értékek jelen életünk alapjait alkotják. Ezek a baráti beszélgetések maradandó élményt jelentettek, szerettük és vártuk a bibliaköröket.
Ugyanígy felejthetetlen élmény most számomra ez a jubileumi kis ünnepség, melyen meggyőződhettem és érezhettem, hogy a Humán régi szelleme tovább él azoknak a fiataloknak a szívében, akik velem együtt csengő hangon énekelték az ősi zsoltárt: „Tebenned bíztunk elejétől fogva". Az értékek megmaradtak, erről gondoskodnak a kedves tanárok, nevelőtanárok.
Élj tovább „Humán szelleme" - „Patak szelleme" - töltsd be ifjúságunk lelkét, ragyogd be jövőjét!
Te pedig „mulass velem tovább, szelíd emlékezet"!
Dr. Szűcs Gyula
öregdiák