Április első vasárnapján érkezett el az idő. Rendes vasárnap délutáni istentiszteletre gyűltünk össze a vilmányi gyermekekkel és fiatalokkal, és vártuk a szendrőládi látogatókat, akik meg is érkeztek szépen időben. Hihetetlen élmény volt. Leszáll egy közepes méretű buszról egy szűk tucatnyi kamasz. Egytől-egyig roma származásúak. Szépen ünneplő ruhában toporognak a busz mellett, majd megbátorodnak és elindulnak a közösségi házba, amelynek lépcsőjén ott csoportosul egymás hegyén-hátán két tucat kamasz és egy maréknyi apró gyermek - egytől-egyig roma származásúak. A származást csupán azért említem, hogy maga elé tudja képzelni az Olvasó a látványt, egyébként teljesen mellékes.

Kamasz és kicsi gyermek együtt tolong, és ki halkan, ki kiabálva köszönti a másikat: „ÁLDÁS BÉKESSÉG".

Nem helló!, csá!, szia! Áldás-békesség, teljes komolysággal.

Ezek után jött a többi meglepetés. A vendégek műsora, amit szeretettel készítgetve magukkal hoztak: tanulságos történet, melyet izgatottan néztünk és hallgattunk végig. Ezt közös éneklés követte, majd rövid „igehirdetés", amely nélkül nincs értelme a vasárnapnak (sem). A végén ismerkedni, barátkozni is volt idő. Az pedig, hogy mennyi idő kell egy barátság kialakulásához, sajátos kérdés. Itt negyed óra is elég volt. Azóta kaptunk levelet szendrőládi vendégeinktől, és egyre azt kérdezgetik a vilmányiak is: mikor találkozunk? Mikor jönnek megint?

Azért tartottam fontosnak, hogy beszámoljak erről a nem túl hosszadalmas, nem is százakat mozgató, nem is drága, és hírességeket föl nem vonultató eseményről, hogy bíztatást adjak azoknak, akik hasonló munkában állnak, vagy kacérkodnak a gondolattal.

„ÁLDÁS, BÉKESSÉG" - kamaszok és gyermekek szájából teljes komolysággal.

Barnóczki Anita