Mikor kezdte el a munkát a Hospice-ban és mi pontosan a feladatköre? Kérem, mutatkozzon be röviden!

1994-ben hoztuk létre a Hospice alapítványt, amely azért jött létre, hogy haldokló betegeknek az otthoni gondozását segítse. Rá egy évre, tehát 1995-ben jött létre ez az intézmény, az Erzsébet Hospice otthon, aminek jelenleg osztályvezető főorvosa vagyok. Igazából ez a tisztség nekem inkább teher, hogy ha azt kellene mondani, hogy mi volt a ház indulásakor a legnehezebb, akkor ez, tehát a vezetésnek a terhe, mert én soha életemben nem akartam vezető, illetve osztályvezető lenni.

Debrecenben végeztem az egyetemen, de természetesen ennek a munkának előzményei voltak. Dédnagymamám nevelt engem pici gyerekkoromban, már akkor nagyon megszerettem az idős embert. Az egyetemi évek alatt már, keresztyén ifjúsági csoporton belül elkezdtünk idős emberekhez járni, és aztán negyedéves voltam, amikor először leültem egy haldokló ember ágya mellé egy kórházban. Később a krónikus belgyógyászaton nyílt fel a szemem, hogy tulajdonképpen milyen szükségleteik vannak a haldoklóknak.

Szüleim pedagógusok voltak és én is tanári pályára készültem, de akkori időben a tanári pálya és a hit nehezen volt összeegyeztethető, úgyhogy egészen konkrétan emiatt nem lettem tanár, hanem orvos. Jelenleg Bükkszentlászlón lakom a családommal együtt.

Talán ezt az elhívást még egy kicsit érdemes megerősíteni, mert ennek a munkakörnek a betöltését ténylegesen elhívásként éltem meg. Budapesten egy önkéntes Hospice-s mondta nekem, hogy: „maga olyan fiatal, miért nem teszi rá az életét erre?" És aztán 30 éves születésnapom alkalmával egy istentiszteleten az ő szavai visszacsengtek a fülemben és megértettem, hogy ez ténylegesen elhívás.

Magától a munkától nem. Ami az első pillanatban fölmerült, problémaként, az a család, hiszen azért voltak olyan információk, hogy azok, akik ezen a területen dolgoznak, azok általában nem napi nyolc órát szoktak itt dolgozni. Leültem a feleségemmel, mielőtt a végleges döntést meghoztam, átbeszéltük és az ő támogatásával fogtam bele ebbe a munkába.

A szüleim részéről nem érkezett komolyabb kifogás, egy-két ilyen szelíd óvástól eltekintve nem voltak jelzések. Amikor a családi élet szempontjából ez a munka tényleg nagyon komoly tehertételt jelentett, akkor azért többször megkérdezték, hogy nem akarok-e valamilyen könnyebb munkát végezni.

Hogyha egy mini példabeszédet mondhatok; ha valaki a halálán van, és este 6 órakor egy beszélgetést kezdeményez, hogy mennyire fél, és az orvos tudja, hogy nem biztos, hogy lesz még egy beszélgetésünk, akkor nem lehet itt hagyni a beteget, nem lehet, hogy az órámat nézem és: „Juliska néni ne haragudjon, lejárt a munkaidőm". Szóval, azt gondolom, hogy ez a példa jól leírja és tulajdonképpen ez nem csak a betegekre, hanem a hozzátartozókra is igaz. Ha egy ilyen nehéz helyzetben a hozzátartozó fordul tanácsért, felvilágosításért, hogy ha esetleg 6-7-8 óra is van, valamilyen szinten mindenképpen ki kell elégíteni az információigényét.

Én nagyon határozottan állíthatom, hogy ebből a munkából igen is erőt lehet meríteni. Vannak olyan periódusai az embernek, amikor tulajdonképpen elfárad. Ezt nem csak testileg gondolom, hanem, valahogy azt veszi észre az ember, hogy olyan nehéz bemenni a beteghez, de az ember ezt észre szokta venni, és ilyenkor a „kutyaharapásnak a szőre" a legjobb gyógyszer. A súlyos beteg mellé leülve ezek a problémák tulajdonképpen megszűnnek, mert az ő problémája mindig ezerszer nagyobb, mint az enyém. És ez ténylegesen erőt ad. Mondhatom azt, hogy az evangéliumnak azt a mondatát, hogy „éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam és innom adtatok, beteg voltam és meglátogattatok" - mert gyakorlatilag minden súlyos kiszolgáltatott állapotban lévő emberben Krisztus van jelen - mi nap, mint nap megéljük. Valóban erőforrásunk lehet a súlyos beteg.

Ezt a kérdést tulajdonképpen elég sokszor fölteszik, számunkra valahogy mindig a korábbon van a hangsúly. Tehát nem a halálon van a hangsúly, hanem a haldokló betegen, az élő emberen, és az élő-haldokló betegen az utolsó pillanatban is, mindig lehet segíteni. Maga a halál - azt kell mondanom - nem rémít. Személyiségemmel kapcsolatos változás, talán az, hogy az életnek bizonyos dolgai más súllyal esnek latba, tehát itt azért annyira valóság közelben vagyunk, hogy a mindennapi életnek, úgy mondom, a hülyeségei, azok az embert szinte bosszantják.

Igyekszünk személyessé tenni. A súlyos beteg, kiszolgáltatottságával egyre inkább rá van utalva az őt gondozó, az őt ellátó emberekre, nővérre, orvosra, orvosokra, és ezért természetes, hogy egy picit személyes hangot igyekszünk megkeresni, ez szinte mindig sikerül is.

Nem könnyű. Illetve nem biztos, hogy az, akit elsőre kiválasztunk, vagy gondolunk, vagy elfogadjuk a jelentkezését a megfelelő ember. De azt gondolom, hogy az egyik nagyon fontos dolog a közösségnek az alakító ereje. Tehát ha ide valaki bekerül, akkor egy olyan légkörbe kerül be, ami automatikusan alakítja, formálja az ő betegekhez való hozzáállását, viszonyulását, nem lehet másként. Az egyik nagy élményünk a ház indulásakor, az volt, hogy azok az emberek, akik itt elkezdtek dolgozni, többféle osztályról szedődtek össze, külön-külön ismertem mindegyiküket, és itt egészen másként dolgoztak, mint a korábbi osztályokon.

Az gondolom, hogy ha egy súlyos beteg megtapasztalja, hogy ő van a gondozás középpontjában, tehát róla szól az egész, akkor ez önmagában nagyon-nagyon-nagyon fontos. Hiszen sajnos az egészségügyben általában azt tapasztalják meg a betegek, hogy, ahogy gyógyíthatatlan beteggé válnak, és egyre nagyobb testi problémáik vannak, egyre inkább kiszolgáltatottak, és egyre inkább elkeseredettek, úgy az egészségügyben is perifériára kerülnek. Gyakorlatilag ők válnak a legkevésbé fontos szereplőkké, mert nincs rajtuk mit vizsgálni, nincs rajtuk mit kezelni, és egyedül maradnak a problémáikkal és a szenvedéseikkel, izoláltságukkal. Mihelyst ide bekerül egy beteg, van, aki csak egy-két napot tölt itt az osztályon, de a hozzátartozók elmondják, hogy erre az egy-két napra is megérte bekerülni, mert újra ő került a gondozás középpontjába.

Egyetértek vele, talán mondjuk annyi kiegészítéssel, hogy ahhoz egy csomó testi problémát általában meg kell szüntetni, hogy ez legyen, ez váljon, ez maradjon a legnagyobb probléma. Az izoláltság az a betegség előrehaladtával az embernek az egyik legnagyobb szenvedési faktor lehet. Ennek a csökkentésében mindenkinek részt kell venni. Éppen azért van szükség az önkéntesekre, mert ez a munka igényel olyan embereket, olyan segítőket, akiknek nem az a feladatuk, hogy infúziót kössenek be, meg katétert cseréljenek, meg sebet kötözzenek, hanem az a feladatuk, hogy beszélgessenek.

Annak a betegnek, akinek a családja itt van, a nap jelentős részében nincsen szüksége, lényegesen kisebb mértékben van szüksége az önkéntesekre, aki teljesen egyedül van, annak valószínűleg kevés, hiszen egy-egy önkéntes egy beteggel maximum egy-két órát tud foglalkozni és a nap 24 órából áll. De én azt gondolom, hogy ez az egy-két óra valahol mégis a napnak egy olyan fénypontja, amit a beteg aztán újra és újra vár.

Komolyan gondolva nem, azon kívül nem megrázó élmény hozta föl az ilyen egészen futó indulati gondolatokat sem, hanem az egészségügyi rendszernek a mostani nagyon kaotikus világa, amikor nem a beteg van a középpontban, tehát sok minden fontos, sokszor azt tapasztaljuk, hogy a beteg nem is. Igazából nehéz most megőrizni azt a tiszta szellemiséget, amit szeretnénk, mert az egész egészségügynek a rendszere most valami másról kezd szólni.

Azt gondolom, hogy a Hospice egy kis sziget az egészségügyben, ahol azt reméljük, hogy a betegek tényleg nem érzik meg ezt a tárgyszerepet. Nyilván vannak anyagi nehézségek, de a legnagyobb nehézség az, hogy túl vagyunk terhelve. Tehát, új munkaerőre, friss, ambiciózus munkaerőre lenne szükség, orvosra is, ápolóra is, bízunk benne, hogy egészen a kapu előtt állnak már itt jelentkező emberek, akik majd beszállnak a csónakba és velünk eveznek tovább, tehát én igazából optimista vagyok.

Hát, hogy ha a személyessel kezdjük, akkor talán időt. A Harry Potterben van az a kis időnyerő kis ketyere, egy olyat nagyon szívesen elfogadnék. Aztán szintén személyes és egyfajta imádság szintjén megfogalmazható kérés, hogy egyrészt türelmet, másrészt nagyon jó összeszedettséget, hogy az ember tényleg mindent úgy meg tudjon csinálni, amit kell.

Az intézmény számára, én tényleg bizakodó ember vagyok, nehézségek vannak, de nagyon bízom benne, hogy majd apránként ezen túl fogunk jutni, finanszírozásunk az nem túl jó, de ahogy eddig megéltünk, a kórházvezetésnek a jóindulatából is, vagy azt is bele számítva, bízom benne, hogy továbbra is megleszünk.

Talán annyit, hogy mindannyian meg fogunk halni. Még akkor is, ha az ember fiatalabb, meg egészségesebb korában ezzel úgy nem nagyon szokott foglalkozni, és amikor mi odakerülünk, hogy majd a halálos ágyunkon fekszünk, akkor már nem tudunk jóvátenni semmit. Az ember, amíg aktív, amíg megkapj a fizikai erőt, szellemi erőt, időt, energiát, addig tegye a jót. És egy picit talán még egy kiegészítés: hogy itt mindenkinek missziója van, tehát a haldokló betegeknek a támogatása, az nem csak az orvosnak és az ápolóknak a feladata, hanem nekünk, mint rokonoknak, mint barátoknak, mint munkatársaknak, vagy mint szomszédoknak is tulajdonképpen valamilyen szinten feladatunk.

A haldoklótól nem félni kell, hanem leülni mellé, és mihelyst leülünk mellé, egy új világ nyílik, meg, ahol meglátjuk majd, hogy mi a konkrét feladatunk és szerepünk az adott helyzetben.

A kérdéseket Jerebák Anikó, Miskolczy Boglárka, Szacsuri Beáta, Zsoldos Eszter diákok gyűjtötték.

Szeretettel ajánljuk figyelmébe minden kedves olvasónak a www.hospice.hu oldalt a hol a szolgálatról és munkájáról tájékozódhat.