Egyik nap hosszan tartó, bőséges reggeli után a létező összes, fellelhető meleg ruhát magunkra öltöttük, hogy azután, mint valami űrhajós csapat, sétára induljunk a metsző hidegben... Elégedetten állapítottam meg, hogy mindannyian boldogok vagyunk...

Elértük a szikla peremét. Lenn, messze alattunk, egy tengerformálta sziklákkal körbevett, patkó alakú, az általam valaha is látott leggyönyörűbb öböl tárult elénk. Tökéletes forma, tökéletes tenger, tökéletes szikla. Ahogy ott álltam, és a hullám éppen visszahúzódott, arra gondoltam, ez minden bizonnyal Isten egyik legjobban sikerült alkotása.

Hirtelen nagyon büszke lettem arra, hogy ugyanahhoz a világhoz tartozom, ahova a hatalmasan csillogó tenger, a kék-fehérben játszó égbolt, és a szilárd, elszórt sziklák. Ezek Isten szimbólumai! Hatalmasak, csodálatosak, fennköltek, vágyat ébresztők, ugyanakkor lehetetlen egy kicsit is birtokba venni vagy leírni őket. Nem tudtam magamhoz térni a csodálattól...

- Papa, pisilni kell!

Legkisebb fiam hangja azonnali beavatkozást követelve hasított bele magamba felejtkezésembe. Ahogy próbáltam szkafanderszerű öltözékéből kihámozni, felháborodottan fordultam Istenhez.

- Istenem, te tudod a legjobban - kezdtem-, milyen kevés időm van pihenni, és élvezni bármilyen szépséget. Miért kell leszállnom ide, és ilyen kicsinyes problémákkal foglalkoznom?

- Mert én is ezt tettem - felelte Isten."

(Részlet Adrian Plass,

Növekedésem kínjai c. könyvéből)