sorsközösség, hagyomány-közösség, hitbeli közösség és az egyén sorsának minden embert jellemző tragédiája együtt jelenik meg a Megváltó szenvedéstörténetének irgalommal teli ölelésével.
Dolgozó emberekként gyakran az a gondunk a nagypéntekkel, hogy munkanap lévén ez csak egy végső erőfeszítés az ünnepi készülődésben, bevezetője valamiként a húsvétnak. Jó esetben eljutunk az istentiszteletre, csak nehéz a hétköznapból, a szenvedésre, a halálra figyelni.
Megérteni sem könnyű nagypéntek üzenetét. Kiválasztva a történet egy-egy részletét komoly kihívás a lelkipásztor számára a Nagy Mű bemutatása. Ha azonban végigolvasnák bármelyik evangélium utolsó fejezeteit, ki tudna olyan hosszan egy hallott szövegre koncentrálni? Nem véletlenül hagyomány sok helyen a passió történet előadása: könnyebb figyelni, követni az eseményeket, elgondolkodva, lelkünket is megnyitva. Persze ha sikerült elkerülni a „szereplésből" fakadó megértési nehézségeket.
Az sem könnyű a nagypéntekben, hogy bár érzelmeinkhez is szól, a hallott szó gyakran mégis az értelemet célozza meg; vagy másik irányba csúszva el az üzenet, ki-ki a saját veszteségeire, gyászára, halottaira gondol, őket gyászolja. Hiszen a halál így érint igazán.
Sokaktól hallottam mégis ezen a húsvéti ünnepen, hogy a nagypénteki istentisztelet nagy, formáló, tisztító, erőt adó élményt jelentett. A göncruszkai passió számomra ilyen volt. Nagypénteki istentisztelet igeolvasással, énekléssel, igehirdetéssel, imádsággal, csak egy kicsit másként. Elmaradt a szokásos énekbemondás, összekötő szöveg, mégis mindenki egyszerre mozdult. A belépéskor a fiatalok kezünkbe adták az istentiszteleti rendet a fénymásolt énekekkel, s ahogy az orgona megszólalt, nem kellett kérdezni, mit éneklünk. Együtt emlékezhettünk és emlékeztethettük egymást Jézus megváltó halálára göncruszkaiak, vilmányiak, hejceiek és máshonnan érkezettek. Az Igét pedig sokan olvasták. Gyermekek, felnőttek, mintha szerepekre lett volna szedve az evangélium, hogy jobban halljuk, és másként szembesülhessünk a kétezer éve történtek emberi testben végbement valóságával. A szenvedéstörténet egy-egy felelevenített eseményéhez a lelkipásztor rövid igemagyarázatokat kapcsolt, melyekkel együtt lehetett gondolkodni, érezni, és amelyekre jó volt énekekkel felelni. Gyermekeket gyakran láttam templomban „szerepelni". Most is nagyon készültek: olvastak, énekeltek, furulyáztak. Felnőttek részvételét ritkábban láthattam. Élmény volt látni, hallani, ahogyan a gyülekezet egy része aktívan részt vesz a felolvasásban.
Istentisztelet után volt lehetőségem megkérdezni, kik voltak a résztvevők. A hittanos gyermekek szülei, akik számára külön alkalmakat tart a lelkipásztor házaspár. Ezeket az alkalmakat nem bibliaóráknak nevezik, hanem Wass Albert-esteknek. Kéthetente találkoznak nyolcan, tízen, és az Elvész a nyom című könyv egy-egy részlete kapcsán elbeszélgetnek az életről, életükről - Isten Igéjének szellemében. Hogy mennyire sikerült néhány hónap alatt közösséggé formálódniuk, jól mutatta közös részvételük a nagypénteki passiótörténetben.
Hagyomány, istentisztelet. Tradíciók és a ma embere. Igehirdetés a gondolathoz és az érzéshez szólva. Istenünk adjon még sok ilyen alkalmat a gyülekezeteknek.
Barnóczki Anita