Másabb lehet-e egy személyes történetírás, mint például egy dokumentumgyűjtemény vagy egy történelemkönyv? Vagy nincs is elég könyv igazából erről a korszakról?
Nincs elég könyv, és feldolgozatlan is ez a korszak. Olyan időszakban éltünk, amikor nem nagyon mertek az emberek írással foglalkozni. Aki írt, az asztalfióknak írt. Kiadni nem lehetett ezeket a munkákat, mert a cenzúra nagy úr volt.
Nem lenne-e egyszerűbb inkább elfelejteni a múltat? Ahogy mondani szokták némelyek: lépjünk túl rajta, és éljünk végre békességben...
Vannak, akiknek egyszerűbb lenne elfelejteni akár az egyházi, akár az állami diktatúrát. Vannak, akik azt mondják, nem kell a régi dolgokról beszélni, minek az, inkább a jövőbe kell nézni. A politikában és az egyházban egyaránt vannak ilyen emberek. Néha nekem is voltak kételyeim, hogy egyáltalán érdekli-e a téma a fiatal lelkészeket, hiszen első renden nekik íródott ez a könyv, s nem a politikának vagy általában a társadalomnak. Az is kérdésem volt, hogy érdekelheti-e őket, hiszen amikor benne vannak egy-egy élethelyzetben, mint ahogy én is voltam nehéz helyzetekben életem során, akkor a legfontosabb, hogy meg kell oldani a gondokat, bajokat, nehézségeket. Ezelőtt is és ma is ez a legfontosabb feladat. Ma sem mondhatjuk azt, hogy minden rózsás, és különösen nem mondhatjuk 2007-ben, hogy nagyon jó az állam és az egyház kapcsolata. Hiszen ott állunk politikailag, ahol a rendszerváltás előtt. 1988-89-ben ugyanezek az állapotok voltak, bizonyos szempontból talán még jobbak is, mint amelyekkel ma találkozunk. Régebben a kommunizmus volt az, ami ma a nagy liberalizmus: ami elvágja az ország jövőjét. Gyakorlatilag ugyanaz mind a kettő, csak másképpen nevezzük. Az egyházaknak a helyzete sem könnyebb most, mint ezelőtt 20 vagy 30 évvel.
Nem is sikerült tisztázni a múltunkat, hiába próbálkoztak az egyház értelmes vezetői, hogy el kell végezni a lelkészek és általában a társadalom átvilágítását.
Ezt éppen a zsinat akadályozta meg. Az indok az volt, hogy ezzel már nem nagyon kell foglalkozni, mert „úgyis kialakul", azok az öregek pedig már meghaltak vagy meghalnak sorba szépen, akik benne voltak ezekben a dolgokban. De visszük az örökséget, mert ez továbbra sincs elrendezve.
Nagytiszteletű úr és mások is próbálták, illetve próbálják visszaemlékezve felidézni a múltat. Ez segíthet a tisztázásban?
Szerintem igen, aki érdeklődve és gondolkodva olvassa, azok számára segítséget jelenthet.
Ehhez azonban például néven kellett nevezni embereket, ami a régebbi múltra visszatekintve talán egyszerűbbnek tűnik, mint a közelmúlttal kapcsolatban. Ez nem jelentett nehézséget?
Felelősségteljes dolog, én azonban ezt magamra vállaltam. Legelőször a volt osztálytársaimnak küldtem meg egy-egy példányt ebből a könyvből. Sárospatakon érettségiztem több mint ötven évvel ezelőtt. Így küldtem el 10-15 könyvet. Vissza is jeleztek, legtöbbjük telefonon hívott fel. Nem kaptam még felháborodott vagy panaszos visszajelzést.
Hány példányban jelent meg a könyv és hol lehet beszerezni?
300 példányban nyomtattuk, de nem árusítottam eddig, inkább csak ajándékba adtam tiszteletpéldányként. A fele már elment, bár ismétlem, eddig még nem árusítottam. Persze ha igény van rá, lehet még újranyomni. Bővíteni is lehetne, hiszen tudnék még hozzátenni dolgokat. 2002-ben hagytam abba az írást, akkor jöttek olyan újabb körülmények, amelyek miatt jobban bele kellett volna folynom a politikába, ezt pedig nem akartam.
Amikor Nagytiszteletű úr írta ezt a könyvet, gondolt-e arra, hogy kik fogják olvasni? Szempont volt-e ez az írás során? Vagy inkább az emlékek összerendezése volt a lényeg?
Mind a kettő fontos szempont, bár az elsőben bizonytalan voltam. Az persze nehézséget jelent, hogy azt mondják, a lelkész ne politizáljon, pedig minden lelkész politizál. Mert akármerre, akárhol nyilatkozik is meg, még akár az igehirdetést is megérinti az élet egy-egy eseménye. Nem is lehet kiküszöbölni, hogy egy lelkész megnyilatkozzon a közösség ügyeiben. Pártpolitizálni azonban egyáltalán nem lehet a zsinat döntése szerint. Annak idején '90-ben még úgy gondoltuk, hogy egy nagyon szép új világ kezdődik. Persze kiderült azóta, hogy nem rendszer-, hanem módszerváltozás történt. Akkor én megszerveztem a helyi MDF-et, sőt én voltam az elnöke is. Aztán több minden megváltozott, egyfelől az MDF tönkrement, helyére az én életemben a MIÉP lépett - itt Boldván. Másfelől jött az a rendelkezés, hogy nem lehet pártpolitizálni, ekkor lemondtam. Ettől függetlenül az elveimet továbbra is fenntartom.
A múlton így elgondolkodva, de a jelenre tekintve milyen tanulságot érthetünk meg?
Ez nehéz. A lelkészi pálya nagyon küzdelmes. Minden korban és minden időben az. Erre nagyon föl kell készülni lelkiekben és hitben. Nem érdemes úgy hozzákezdeni, hogy valaki azt gondolja, hogy majd ő lesz a valaki, a falu első vagy második embere. Nagy hivatástudat szükséges ahhoz, hogy valaki vállalja a lelkészi feladatokat. Különösképpen ilyen helyeken, mint amilyenek itt az abaúji egyházmegyében vannak. Nagyvárosokban, ahol több lelkész is van, talán könnyebb lehet, mert a lelkészek bátoríthatják, támogathatják egymást. Itt inkább az igaz, hogy egy lelkésznek van több gyülekezete. Ez a szocializmusnak nevezett időszakban nagyon magányossá tette a lelkészeket, ma talán már valamivel könnyebb. Ma már olyan emberekre is lehet építeni, számítani, akik korábban nem mertek volna templomba járni. Ma talán több olyan ember van, aki a lelkész mellett áll, akivel meg lehet beszélni a dolgokat. Mégis igen nagy felelősség a lelkészi szolgálat.
Barnóczki Anita