Magam is tanú vagyok arra, hogy Kovácsné Ádám Lydia életének utolsó erejével is azon volt, hogy ennek az eskünek megfeleljen, eleget tegyen. Mindnyájan úgy emlékszünk munkájára, hogy nagyon lelkiismeretes, megbízható volt, pontosan dolgozott. Szavát, ígéretét mindig betartotta.
Az egyre gyarapodó, fiatalabb munkatársak között a Püspöki Hivatalban Lydia volt a rangidős. Így is fordultunk Felé, tisztelettel, elismeréssel, amikor a hétköznapok száraznak tűnő pénzügyi kérdéseivel, feladataival megkerestük. Egyre inkább azt tapasztaltuk, hogy a „csak" határidőket és listákat ismerő rohanó embertársaink és néha embertelennek tűnő ügyek, folyamatok között mindenkihez volt emberi, szeretettel teli és bölcs lelkigondozói szava.
Lydia életének útja messziről indult, a Felvidékről. 1944. március 10-én született Ipolyságban, református kereskedő családban. A család először Budapestre, majd Abonyba került. Középiskolai tanulmányait Egerben végezte, majd a felsőfokú pénzügyi, számviteli főiskolát Budapesten. Tanulmányai mellett 1979-ig Egerben dolgozott, és házasságkötése után Miskolcra került, ahol Isten 27 szép évvel áldotta meg családi körben. Férje Kovács Ferenc a Miskolci Egyetem tanára, leányuk Zsuzsanna szintén ezen az egyetemen végzett.
Lydiának nagy tervei voltak saját családja körében és munkahelyén is a Püspöki Hivatalban, ahol úgy éltünk, dolgoztunk együtt, mint egy nagy család. A hivatal konyhájában ebéd és kávézás mellett hallhattuk elgondolkoztató, tanulságos történeteit múltról és kedves intelmeit a jövővel kapcsolatban.
Hogy mennyire terve volt a jövőre nézve, ezt hallhattuk Csomós József püspök úr prédikációjából, mely ravatala felett hangzott el, Isten vigasztaló szavával gyógyítva minket, mindenkit, aki Lydia temetésén megjelent.
„Lydia szobájában, az asztalán szembeötlően ott a naptár, melyben március 10-re egy bejegyzés látszott arról, hogy 63 éves lett. Erre a napra még terve volt. És szívének kincseiként még ki tudja mennyi tervet hordozott, hiszen amiről én tudtam, az sem kevés. Támasznak maradni a családban, meglátni majd legalább az első unokát. Január 30-án a kórházba menetel előtt levelet írt nekem, ebben is tervek voltak: aznapi és hosszú távú tervek.
Ezért nehéz, mert idevág, amit Jób mondott: „Napjaim elmulának, szívemnek kincsei: terveim meghiusulának." (Jób 17,10)
Nehéz szívvel tovább menni nem lehet, nem tudunk. Ezen könnyíteni Isten tud és akar. Ezért hirdeti most itt nektek, nekünk, hogy „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti útaitok nem az én útaim - így szól az Úr." (Ézs 55,8) Nemcsak a szobában - Isten kezében is ott a naptár. Bejegyzéseire, amik mindig valóra válnak, az Ő más útjaira és gondolataira csak később csodálkozunk rá.
Mások voltak az Isten gondolatai, mert: „Az Ő Ura pedig monda néki: jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te Uradnak örömébe."
Az élet, amely nem a születéssel, hanem Isten tervében, az Ő egészen más gondolataiban kezdődött, nem a halállal ér véget: „mert ti, kik hisztek bennem, megláttok engem: mert én élek, ti is élni fogtok..." (Ján 14,19) - mondja megváltó Urunk, aki első zsenge a halottak közül" - hangzott felénk Isten Igéje.
Családtagként siratjuk Lydiát sokan, a hivatalban, a kerületben, országhatáron kívül; fájdalmunkat végül Jób szavaival enyhítjük: „Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Ő neve."
Domokosné Fazekas Hajnalka
püspöki titkár