A Beidek családot ősztől láthatjuk Sárospatakon. A patakiak az új arcokat látják immár rendszeresen, a nem patakiak pedig inkább azt kérdezik: hallják, új nevelő van a Kossuthban - ki az? Igyekszem tehát egy gyors pillanatképet bemutatni róluk. Az „újak" bemutatásával azonban tiszteletemet is szeretném kifejezni - a magam módján - azok iránt az elkötelezett nevelőtanárok iránt, akik a hétköznapokban kitartó munkával nevelnek sok tucat gyermeket.
Mivel ezt kérdezik legtöbben, első kérdés adott: kik vagytok? Endre kezdi a választ, de közben az élet természetes részeként feladatként áll előtte a bili gyors előállítása, így bemutatkozásuk felváltva hangzik el. A klasszikus riportformából könnyebb kilépnem: az elhangzottakat könnyebb összefoglalnom, mint pontosan visszaadnom, feltüntetve, hogy melyik szó kitől származik.
Endre kollégiumi nevelőtanár, Adrienn pedig a gyerekekkel van otthon. Adrienn egyébként Debrecenben végzett a Zeneművészeti Főiskolán szolfézs-zeneelmélet tanárként és karvezetőként. A Tanítóképző Főiskolán tanított főként egyházi zenével kapcsolatos tárgyakat. És persze amíg gyerekek nem voltak, addig mindkettőjük életében nagy szerepet játszott a Kántus. Jelenleg főállású anyuka, aki a három gyermek mellé egy újabbat is szeretne, bár tervek között szerepel valami más is, egy kis váltásként.
Endre előbb Nagykőrösön tanult, majd Debrecenben végezte a teológiát. Hatodévesen a Nagytemplomban volt segédlelkész. Innen azonban további úton kellett gondolkodniuk, mivel ekkor már megvolt a két fiuk, és várták a harmadik gyermeket. Endre pedagógusként az általános iskolákban is szétnézett állást keresve, így került kapcsolatba a Tanítóképző Gyakorló Általános Iskolájával, ahová el is kötelezte magát. Így történt, hogy későn jött a főjegyzői megkeresés, hogy menjenek Gyulára beosztott lelkésznek. „A szó kötelez: én már odaadtam a szavamat." Egy év tanítás után jött a püspöki felkérés a nevelőtanárságra, így költöztek Patakra.
Korábban általános iskolásokkal foglalkoztál, nem mások nagyon a nagyobbak? Mi köze van a két korosztálynak egymáshoz?
Az általános iskolásokból lesznek a gimisek... Egyébként dolgoztam nagyokkal is - ifjúsági csoporttal a gyülekezetben. Ők azóta öntevékeny csoportként működnek, és nagyon büszkék vagyunk rájuk. Persze a piciket nagyon szeretem. Amikor látom őket a Mudrányban ebédelni ... nagyon másak. A nagyok figyelméért sokkal jobban meg kell küzdeni, sokkal több fájdalmat is tudnak osztani, viszont több mindent értenek ... és több mindent kritizálnak. Náluk már előjön a hitelesség kérdése. A kicsik nem kérdezik, hogy miért mondok valamit? Erre az egyik kolléganőm mondta - extra klasszis pedagógusokkal dolgozhattam a gyakorlóban, nagyon sokat tanultam tőlük -, hogy nem kell mindenre hivatkozást keresnem, amikor negyedikes gyerekeknek magyarázok valamit. Nekik sokkal nagyobb tekintély, hogy én mondok valamit, mint hogy én azt hol olvastam, vagy kitől tanultam. A nagyoknál már gyakran hivatkozni kell, hogy hol olvastam, miért mondom, mire hivatkozva mondom.
Kollégiumba dolgozni érdekes, mert gyülekezeti szempontból intézményi lelkész az ember, az iskolai struktúrában pedig ez nem iskolai, hanem kollégiumi munka ... hova lehet elhelyezni ezt a tevékenységet? Mi a dolgod?
Én egy egyszerű nevelőtanár vagyok. A lelkészi jellegemet nyilván megtartottam, palástot viselhetek, de ugyanolyan nevelőtanár vagyok, mint a másik öt kollégám. Mondhatjuk azt, hogy munkám alapvető részét alkotják „az internátus működését biztosító napirend szerinti tevékenységek" - vagyis működtetni kell az internátust. Fel kell ébreszteni a gyerekeket, akiknek oda kell érniük az iskolába és a többi. De a történet nem erről szól. Ebben a pillanatban van 141 fiú és hat nevelőtanár. A fiúk tele vannak problémával, sorsokat hoznak magukkal. Persze nem kötelező a sorsokkal is találkozni. Ezt, mint bármilyen munkát meg lehet úszni. Lehet sterilen is csinálni: feküdj le, kelj fel. És lehet velük beszélgetni. A gyerekek keresnek. Ez persze nem egyedi eset. A történet nem rólam szól, tehát valószínűleg a gyerekek ezt már előtte is csinálták. Éjszaka például fenn vagyok náluk a szinten. Elvileg 23 óráig tart a munkaidőm, utána már csak éjszakai készenlét van, tehát ott kell lennem a házban, de tulajdonképpen alhatom is, a gyerek meg azt csinálhat fenn, amit akar. És azt is csinál. Persze akkor is azt csinálja, amikor fenn vagyok, csak akkor rám való tekintettel nem úgy. Ilyenkor sokszor hajnalig beszélgetünk. Vagy például amikor délelőtti ügyeletes vagyok, bent vagyok már fél egyre, és mindig ott ül nálam két-három-négy gyerek.
Pedig azt gondolná az ember, hogy tizenéves korban ciki egy felnőttel beszélgetni...
Nem tudom, ezek szerint nem. Jön, mondja, de tudom, hogy ezzel a kollégáim is így vannak.
Mi a siker számodra?
Amikor például egy - fogalmazzunk így - erősen rossz tanuló diák jön vissza az iskolából, és megkér, hogy foglalkozzam vele, mert neki gondjai vannak. Egyébként egy link alak, de úgy érzi, hogy tudna haladni, ha neki valaki segítene ... és jön vigyorogva, és mondja, hogy kapott egy négyest mondjuk franciából...
Vagy amikor egy kicsi hetedikes vagy nyolcadikos ki akar költözni az internátusból, mert rosszul érzi magát, és nekem úgy kell megértetnem a felsőbb évesekkel hogy ne bántsák, hogy tényleg nem bántják, viszont a hetedikes gyerek ne tudja, hogy azért nem bántják... És marad, és jól érzi magát a koliban. Vagy amikor nagyon haragszik rám egy fiú valamilyen döntésem miatt, és megbeszéljük, és megérti. Tehát komolyan veszi magát, és én komolyan veszem őt. Egyszer azt mondták nekem: „Tanár úr, alapítson már egy pártot, és mi belépünk" - persze nem politikait ... és persze nem alapítok pártot.
Más ebből a szempontból egy református kollégium?
Attól, hogy egyházi fenntartású egy intézmény, még lehetek „tróger", nem? Inkább arról van szó, hogy egyházi fenntartású intézményben szívesebben vállal keresztyén ember munkát. Vagy a fenntartónak vannak olyan elvárásai, amelyek egy államiban nincsenek. Például a pedagógiai programunkban benne van a keresztyén értékekre, illetve a hazafiságra nevelés, ami sok pedagógiai programnak nem része.
Erről beszélgettek is a gyerekekkel?
Ennél cifrább problémákról is. Csoportfoglalkozásokat tartunk, amik valójában már csoportterápiák. A beszélgetéseket azonban más is meghatározza. Feltűnt, hogy a gyerekeknek szövegértési problémáik vannak. Jankovics Marcell rajzfilmeket néztünk, például a magyar mondákból, és utána megbeszéltük, hogy mi is történt, hogyan is volt.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy keresztyénként nincs erre szükségünk.
Van egy néhány ezeréves kultúránk. Van egy nyelvünk és van egy kulturális közeg, amelyen keresztül hirdetjük az Igét. Ha erre a kulturális közegre fittyet hányok, akkor úgy gondolom, hogy célt tévesztek. Döbbenetes, hogy mi mindent nem tudnak a fiataljaink, vagy hogy mennyi mindent nem érzékelnek. A kossuthos diákjaink napjában mondjuk háromszor elmennek Lorántffy Zsuzsa szobra mellett, és simán Kati nénizik, mert nem tudják, hogy Zsuzsanna, pedig oda van írva. Ha megkérdeznénk őket, hogy kik azok a férfiak, akiknek a szobrai mellett nap mint nap elsétálnak, szerintem kiderülne, hogy több mint a kétharmadát nem tudják.
Mi a te dolgod ilyenkor? Információközlés? A szobrok bemutatása, vagy valami több?
Mesélek. Mesélni kell. A prédikációk esetében is úgy gondolom, hogy a narratív prédikációkra vevők most az emberek. Néhány év múlva nem biztos, hogy így lesz. A katechézisben, a tanításban is mesélni kell. Ez sem könnyű, mert a mostani gyermekek jelentős része a mesével, az elbeszéléssel csak óvodában találkozik, mert egyébként beül a Minimax elé, és már nem nagyon olvasnak nekik mesét. Hallott mesével nem nagyon találkoznak. A gyermekek jelentős része az olvasott, hallott mesére ezért unalommal reagál. Erről azonban nem a mese tehet. Felolvastam például gyerekeknek a szorgalmas és a rest lány történetét. Utána megnéztük a magyar népmesék rajzfilmsorozatban. A szöveg ugyanaz. A mesefilm lekötötte őket, a hallott szó nem. Nem bírnak, vagy csak nehezen tudnak rá figyelni. Talán ezért nem tudnak az iskolában hallott információhoz sem viszonyulni, unalmasnak tartják, pedig jobbnál jobb dolgokat tanulnak. Ezért próbálom őket motiválni.
Például hogyan?
A földi légkörözés földrajzból például elég nehéz anyag egy kilencedikesnek. Hogy mitől passzát, meg mitől monszun egy szél, azt egy átlagos képességű kilencedikes diák eléggé nehezen érti meg. Éppen ezért elkezdi utálni. Ilyenkor meg kell vele értetni, hogy mi is történik. El kell ilyenkor magyaráznom, hogy ezek milyen éghajlatot eredményeznek, az milyen állatoknak kedvez - állatos filmet már láttak a tévében. Innentől kezdve pedig már rögtön tudja kötni. Így egy kicsit talán közelebb lehet ezt hozni hozzájuk. De az a furcsa, hogy a történelem sem motiválja őket bizonyos pillanatokban, pedig az nagyon izgalmas tud lenni. A matematikával nehezebb, ott tényleg nem értik, hogy mi ebben a gyönyörűség. Bár most van egy nyolcadikosom, aki azt élvezi, hogy meg tudja oldani a feladatokat, ezért állandóan gyakorol. Van is egy ilyen módszer, amely arról szól, hogy nem kell a gyereket semmivel elkápráztatni, hanem a feladatmegoldás sikere az, ami motiválja. Van, akinél ez beválik, de sokaknál nem. Szerintem egy internátusban nagyon kell tudni a pedagógus szakmát. Sokkal lazább a rend, nem csengetnek ki, nem csengetnek be. Nincsen tanóra, helyette szilencium van. És ahhoz, hogy munkára szorítsak egy kamaszodó gyereket, ahhoz tudni kell a szakmát. Alkalmazhatok persze terrort - ez rövidtávon jobb, hatékonyabb. Hosszú távon azonban nem, mert a gyerek elkezd utálni engem is, és a tantárgyat is. Eddig az oktatásról beszéltem, de a nevelő tanár elsődleges feladata, hogy neveljen. Én egészen más arcát látom egy gyereknek, mint amit az iskolában mutat. Itt sokkal jobban elengedik magukat.
És mint lelkész is meg tudsz jelenni a nevelőtanári munkában?
Sokkal többet szeretnék szószéken állni. Bár elég stresszes vagyok. De nem tudom, hogy el tudom-e nyomni magamban a lelkészt. Én most pedagógusként dolgozom, de ettől én még keresztyén ember vagyok. Ezt nem is tudom, de nem is akarom szétválasztani. Karácsony Sándor mondja, hogy a keresztyén pedagógusnak pappá kell válnia. Nálam ez egy fokkal egyszerűbb... Nem a tantárgyak papjává, hanem Krisztus papjává.
Szerintem keresztyén nevelés is ott folyik, ahol egy keresztyén hitű ember a katedrára, a diákok elé áll, ez pedig nem az iskolára kifüggesztett pléhtáblától függ.
Ezen kívül nyilván vannak lelkigondozó helyzetek is. Sok esetben megkeresik az embert, de ha tudják róla, hogy lelkész, akkor másfajta segítséget is várnak. Nagy elvárásaik vannak egy lelkésszel szemben. Egy lelkész nem reagálhat úgy, mint egy akármilyen másik ember. Akkor sem, ha mi egyébként tudjuk, hogy ugyanolyan, mint egy akármilyen másik ember. Például az előző héten történt, hogy az egyik srác felbosszantott, és feldúlt voltam. Semmi becsületsértőt nem mondtam, de a gyerekek rögtön mondták, hogy én nem bosszanthatom fel magam. Erre azt válaszoltam, hogy az nem igazságos, hogy ők felbosszanthatják magukat, és becsületsértőket is mondhatnak akár még rám is, én viszont nem bosszanthatom fel magam. Egy hosszú éjszakai beszélgetés alatt lehetett ezeket rendbe tenni, úgy hogy mindenkinek jó legyen: ő megértsen, én megértsem. Ezeket a meccseket le kell játszani.
Patak tud otthon lenni számotokra?
Nagyon szeretnénk, ha lenne. És vannak annak jelei, hogy nekünk itt helyünk, illetve feladatunk van. Ha pedig feladatunk van, abból előbb-utóbb otthon is lesz.
Barnóczki Anita