Első találkozásom volt ez fogyatékkal élőkkel, így nagy lelki terhelést jelentett az első pár nap, amíg közelebb kerültem hozzájuk (...)Teljesen mindegy, hogy hirtelen vagy évek multán alakul ki a betegség, ez az állapot A családnak, a szülőknek mindenképp nehézséget jelent a helyzet feldolgozása. Mindennapos küzdelem az orvosokkal (hozzáállásuktól függően), az egészségügyi állapotokkal, a technika hiányával, saját érzéseikkel, küzdelem az életért, az életminőség javításáért. Nagyon sok feszültség alakul ki akár a szülők között is, és nagyon sok esetben a nők - édesanyák - bizonyulnak erősebbnek ebben a küzdelemben. Mindezek között azonban az a fontos, hogy a sérült gyermeknek, embernek támasza legyen, aki segíti, aki vezeti... (...)

Amikor az első nap pár órát együtt tölthettem a sérültekkel, elsősorban megismerni, segíteni akartam őket, ugyanakkor sajnáltam, hogy „így" kell élniük. Zavart az a kettősség, hogy többen közülük egészségesek voltak életük kezdetén, majd egy baleset vagy betegség miatt arra kényszerültek, hogy másként éljék életük további részét. Vajon érzik-e a mostani és a régi életük közötti különbséget? Mennyiben más az életük? Mennyiben változott meg a fontossági sorrend, az életritmus, az életvitel, az életfelfogás az ő és családjuk életében? Hogyan dolgozták fel a családtagok, hogy ez az állapot csak kis mértékben lesz javítható? Az első éjszakán ilyen gondolatok forogtak a fejemben, és azt gondoltam, a holnapi nap még rosszabb lesz, hogy nem fogom kibírni.

Kíváncsi voltam, hogy vajon mivel telhetnek napjaik, mitől ilyen vidámak, boldogok, többé-kevésbé nyugodtak és kiegyensúlyozottak. Ugyanakkor nagyon érdekes volt az ő kíváncsiságuk is: szinte lesték minden mozdulatunkat, arckifejezésünket. Mint megtudtam, nekik ez a mi lelki tükrünk. Ha mi sajnáljuk őket, elszomorodnak. Élveztem az együttrajzolást velük az asztalon, jó volt látni, ahogyan elfoglalták magukat. A rajzokból sok minden kiderült: például Klárika szép cseréptetős házikója virágos kerttel, vagy Pisti almái. Érdekes volt látni, ahogyan egyikük sakkozott vagy ahogyan másikuk szőnyeget szőtt.

Nincs összehasonlítási alapom, így nem ismerem az állami intézmények lehetőségeit, de ez a családias légkörű otthon megfogott. Biztos vagyok abban, hogy az itt dolgozók szívvel-lélekkel és nem utolsósorban tudással

végzik munkájukat.

Egy pár nap ittlét után magamon is észrevettem a változásokat: miközben végeztem itthoni munkámat, gondolataim az otthonban jártak. Hogyan tudnék én segíteni, mit tudnék én tenni értük? - ilyen kérdések tömkelege merült fel bennem. Bebizonyosodott, amit eddig sejtettem: függetlenül az ember beállítottságától, adottságaitól, hogy mennyire szociálisan érzékeny, a szakmai tudás nem elhanyagolható. Ahhoz, hogy az itt lakókat bármilyen téren fejleszteni tudják, szakértelem kell. Az itt dolgozók csapata kiváló, nagy az összhang közöttük. Nagyon tetszett, hogy a közös megbeszéléseken feltárják problémáikat és megoldást is keresnek rá. Az is tetszik, hogy sokan még képzik magukat, mert ez azt jelenti, hogy érdekli őket a munkájuk, még nem fásultak bele a mindennapi teendőkbe, és érzik még valamilyen tudásnak a hiányát. Az is megkapó volt számomra, ahogyan együtt tudnak örülni a sérültekkel egy-egy kézműves remekműnek, alkotásnak.

Azt kívánom az itt dolgozóknak, hogy legyen még türelmük kivárni a körülmények és lehetőségek további javulását. (...) Kívánom, hogy minden itt lakó és napközis „kisbeteg" megtalálja itt a boldogságát, és ehhez a munkatársak segítő kezet tudjanak nyújtani. Meggyőződésem, hogy sokkal több hasonló otthonra lenne szükség. (...)

Köszönöm, hogy itt lehettem és megismerhettem azt, hogy „így is lehet gondozni". Ilyen munkahelyet szeretnék magamnak is.

Köszönettel:

Gáspárné Perencsik Katalin

szociális munkás, Miskolc