Lelkésztovábbképzés Sárospatakon

Őszinte volt, így hasznos is. Talán így jellemezhetném legtömörebben azt a lelkésztovábbképzést, vagyis azt a néhány napot, amelyet Sárospatakon töltöttünk együtt nagyjából húszan. Volt, aki nyári táborból szaladt, volt, aki közben temetni ment, és akadt olyan is, aki minden reggel és minden este majd száz kilométert vezetett, hogy itt lehessen. Akik itt szálltak meg, azok éjszaka is beszélgethettek. Ez a hét ugyanis nem igazán a pihenésről szólt: sűrű napirend, este hosszú beszélgetések, mégsem panasszal végződtek a napok.

A hét témája a cigánymisszió volt. Folytassam? Hány lelkipásztora is van az egyházkerületnek? Mi legtöbben húszan voltunk a négy teológushallgatóval, akiknek a Teológiai Akadémia lehetővé tette, hogy rendkívüli kurzusként végezzék a héten munkájukat. Nem voltunk tehát sokan, többen közülünk meg is ütköztek ezen, két tanulságot fogalmazva meg. Az egyik vélemény szerint nemcsak a teológusoknak, a lelkészeknek is kreditrendszerre lenne szükségük az önképzésben-továbbképzésben (ne csodálkozzunk, más kerületben ez már működik...). A másik vélemény szerint egyházunkban még mindig nem fontos, még mindig nem aktuális a téma.

Az előadások nagyon sokszínűek voltak, tartalmuk mégis összefoglalható a kezdő áhítat üzenetével: szeresd a jövevényt, mert te is jövevény voltál, te is jövevény vagy. Kezdetként a cigányság helyzetéről, kilátásairól hallottunk, majd az előítéletességről általában, és ami szintén nagyon fontos: saját előítéleteinkről is elgondolkodtunk. A kérdést természetesen meg is fordítottuk, és megismerkedhettünk a cigányság magyarokkal szembeni előítéleteivel, melyeknek az információkon túl sokkal mélyebb tanulsága is volt: már a legkisebbek is érzik (itt nem azokra gondolok, akik valamilyen haszonszerzés kedvéért már korán megtanulják az „azért mert én cigány vagyok" szlogent), hogy esélytelenek, kilátástalan az életük. Foglalkoztunk az iskoláztatás, iskolázás, iskolarendszer és a cigányság kérdésköreivel. Hallhattunk egy cigány kisebbségi képviselőtől arról, hogy állami szinten is milyen megoldatlan a kérdés, és hogy sokszor hogyan válik inkább személyes érdekérvényesítéssé, érvényesülési móddá, üzletté a kisebbségi kérdés. Ezekkel kapcsolatban a csoportbeszélgetések során megtudhattuk, hogy egymás településein és egymás hozzáállásával mi a helyzet, tudatában annak, hogy a komplett rendszert, az iskoláztatás problémáit nem tudjuk megoldani, de apró lépésenként mégis tehetünk valamit. Mindig egy kicsi lépéssel előrébb.

Természetesen egy konferencia nem merülhet ki abban, hogy problémákat sorolunk fel. Hallhattunk meglevő példákról, konkrétan a tiszántúli cigánymissziós gyakorlatról, illetve összegyházi próbálkozásokról. Valahogy mindig oda jutunk: „az aratnivaló sok, a munkás kevés". Ugyanígy megismerkedtünk a kárpátaljai helyzettel - talán sokak által ismert a tény, hogy Kárpátalján működnek a „telepeken" szerveződött önálló cigánygyülekezetek. Vendégeink voltak cigányszármazású gyülekezeti tagok, presbiterek, akik megtalálták helyüket a magyar református gyülekezetben. Kirándulások során a résztvevőknek alkalmuk volt meglátogatni egy tiszántúli cigánygyülekezetet, és fakultatív programként belepillanthattak a sárospataki „Csepelen" folyó missziói munkába, illetve a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat hátrányos helyzetű gyermekeknek fenntartott Fejlesztőházának munkájába.

Mi maradt ki? Papírjaimat rendezgetem, nézegetem. A nevek. Bocsánatát kérem az előadóknak, hogy nem soroltam fel név szerint őket. Tanításuk, arcuk megmaradt, nevüket pedig másutt, fontosabb „helyen" jegyzik. Kimaradt sok mozzanat, de nem írhatok könyvet. Kimaradt sok megható érzés, a közös éneklés egy kisegyház cigánygyülekezetének tagjaival - hogy lehet egy éneklést leírni? Kimaradtak a mi közös áhítataink színei, hangjai, a film, amelyben keresztyénné lett cigányok vallomását hallhattuk, a jóleső, de egyre nehezebb fáradtság, a szorító „nincs idő, pedig annyi mindent kellene" érzés, a „mi lesz velünk", „reménytelen" és a „mégis van reménység" skizofréniája, az öröm, hogy mégis vagyunk, tudunk egymásról, fontos nekünk. Ezek leírhatatlanok.

Barnóczki Anita

Maradandó élményként maradt meg bennem a cigánymisszióval foglalkozó továbbképzés, mert rádöbbenhettem saját előítéletemre ezekkel az emberekkel szemben. Úgy gondolom, hogy egy-egy hibánk kijavításához okvetlenül szükség van a hibával való szembesülésre. A konferencia bebizonyította számomra, hogy mindaddig, amíg többes számban, „cigányok" gondolok ezekre az emberekre, nem fogom tudni őket igazán szeretni, mihelyst azonban egyes emberekre gondolok, rögtön tudok valamilyen pozitív, jó dolgot kapcsolni hozzá. Ezért nagyon fontos, hogy először az egyes embert, Isten ugyanolyan teremtményét kell felfedeznem a másikban, mint amilyen én is vagyok. Ha ezt nemhogy lelkipásztorként, de keresztyén emberként sem tudom megtenni, akkor el kell gondolkoznom azon, hogy mi közöm van Jézus Krisztushoz, aki nemcsak értem, hanem minden emberért, a cigányokért is életét adta. Lelkipásztorként véleményem szerint elkerülhetetlen a cigánymisszió kérdése, akárhol szolgáljon is az ember. A szemünket be lehet csukni, vagy a fejünket homokba dughatjuk, de a probléma ettől még nem lesz megoldva. Merünk-e nyitott szemmel járni?

Benke András, teológiai hallgató

Sárospatak

Nagyon örülök, hogy az idén részt vehettem Sárospatakon a cigánymisszióval foglalkozó lelkésztovábbképző tanfolyamon. (...) Nagyon jó volt a konferencia gyakorlati része (is): az, hogy elmehettünk Uszkára, és ott részt vehettünk egy istentiszteleten. Itt már kb. 30 évvel ezelőtt kezdtek el velük foglalkozni, és most kezd beérni az akkori és azóta is folyamatos magvetés. Szomorú kép fogadott azonban a sárospataki „Csepelen" -, ahol óriási a szegénység és az elhagyatottság. Ezeken csak Krisztus irgalmával - belső részekig ható megrendülés - lehet segíteni. De azzal igen. Örültem a koreai testvéreknek is! Végül annak is örültem, hogy csak olyan kevesen voltunk, mert így sokkal inkább a missziói felelősségtől áthatott testvéri légkörben tudtunk együtt lenni, mintha sokan lettünk volna.

Deme József, lelkipásztor

Szalonna

A roma kisebbséggel szemben az embernek akarva-akaratlan - tapasztalatok vagy hírek alapján - előítéleteik vannak, melyeket próbálnak legyőzni az evangélium hirdetésének érdekében. Ezt segítette elő ez a továbbképzés (...). Tudjuk, hogy ha nem ismerünk valamit, akkor attól félünk. Félünk az új helyzetektől, és nehezen kezdünk hozzá többek között ehhez a misszióhoz is, jóllehet mindnyájan tudjuk, hogy szükséges és sürgős. Ezen a továbbképzésen előttünk volt a példa: nem lehetetlen...

Gyuricza Kinga, lelkipásztor

Miskolc

A keresztyén misszió következménye mindig a következő életforma, amely a Debreceni Kollégium jelmondata is egyben: Orando et laborando. A keresztyén embert mindig ez figyelmezteti a helyes egyensúly megtalálására. A cigánymisszióval kapcsolatban azonban, mintha az utóbbi háttérbe szorult volna. Mindezeket észrevételezve, bűnbánattal kell megvallani, hogy sok-sok mulasztásunk van egy közösség felé, amely évszázadok óta közöttünk él. A lelkipásztorok továbbképzése ebbe az irányba égetően sürgős, mert megtanít szeretni és megismerni (immár a szeretet nézőpontjából) a ránk bízottakat.

Kósa Enikő, lelkipásztor

Emőd

Nagyon jó még ilyen messziről is visszagondolni a lelkésztovábbképzésre. Számomra az egyik legnagyobb ajándék az volt, hogy nyíltan beszélgethettünk a cigánysággal kapcsolatos problémákról a csoportfoglalkozásokon, és kimondhattuk saját érzéseinket. Fontos volt számomra, hogy több oldalról is megvilágítást kapott a téma. Hallhattam cigány presbitert, megismerhettem Kárpátalján folyó komoly munkát, és meglátogathattunk a közelben működő olyan intézményeket, melyek eltérő módszerekkel ugyan, de a cigányság problémáin kívánnak segíteni. Azt gondolom, ez egy nagy lépés volt annak érdekében, hogy református egyházunk, különböző civil szervezetek, laikus és professzionális segítők összefogva, összehangoltan tegyenek lépéseket a gyülekezetekben, településeken kialakult problémák leküzdésében. Nagy lépés volt és én a magam részéről várom a következő lépést, újra együtt, közösen.

Rácsok Balázs, szociális munkás

Miskolc