Igazából mindig megoldatlan volt a részek (szekciók) összeilleszkedése, harmóniája, s a Doktorok Kollégiuma szerepének, felelősségének a kérdése egyházunk tudományos életében, például a tanfegyelem, a biblikusság kérdéseiben. Nem lenne jó, ha a Doktorok Kollégiuma műkedvelők (megtűrt) társaságává válna.

Nyugtalanítónak tartom az egyensúly felbomlását és a hangsúlyeltolódást is. Korunk súlyos teológiai kérdései iránt egyre kevesebb az érdeklődés. Nem az a baj, hogy sokan érdeklődnek a néprajz, az egyháztörténet iránt. A baj az, hogy a bibliai tudományok, a vallástudományok iránt nagy az érdektelenség. A jelen és a jövőbeli egyházi életünk számára fontos lenne ezeknek az intenzív művelése.

A plenáris ülést illetően talán túlzás nélkül mondható, hogy a legnagyobb érdeklődés Klaus Douglass, az „Új reformáció - 96 tétel az egyház jövőjéről" című könyv szerzőjének az előadását előzte meg. Személy szerint arra voltam kíváncsi, hogy az előadás megerősíti vagy megcáfolja a könyv elolvasása során keletkezett benyomásaimat. Valójában az előbbi történt.

Részletezésre ebben a keretben nincs lehetőség. Csupán három dolgot hadd említsek meg.

Az első a spiritualitás kérdése. Ez valóban nagyon fontos kérdés. A probléma az, hogy a spiritualitás tárgyalása során elhomályosul a Spiritus jelentősége. Spiritus, azaz a Szentlélek nélkül az egyházban nincs legitim spiritualitás. Karl Barth hasonlatához kapcsolódva: valóban szükséges kifeszíteni a vitorlákat, de hiába feszítjük ki, ha a szél nem dagasztja. Ennél csak az a végzetesebb, ha idegen szél dagasztja.

Ehhez kapcsolódik a másik észrevételem: Nem világos a talentum és a karizma értelmezése. K. Douglass lényegében karizmáknak tekinti a talentumokat, s így a karizmák valójában elvesznek. Igaz, a talentumok is ajándékok, s ezeknek a mozgósítása is szükséges és hasznos, de ezeket az ajándékokat teremtetésünknél fogva a génjeinkben hordozzuk. A karizmák kívülről jönnek, a Szentlélek által adatnak. Szép dolog mozgósítani a talentumokat, de ez esetben továbbra is emberi erőlködés lesz minden. A vége is az lesz, ami az emberi erőlködéseké.

A harmadik: Az egyház kiszorult a középről. Ez igaz. Két kérdésre nem kapunk választ. Az egyik: valóban a középen volt, azt képviselve és cselekedve, amit Isten akarata szerint képviselnie és cselekednie kellett volna? A másik: valóban az a kérdés, hogy hogyan kerüljön vissza a középre, vagy az, hogy felismerje a „peremhelyzet" kihívásait és lehetőségeit? Hadd fejezzem ki József Attila szavaival, hogy mire gondolok:

„Ím itt vagyunk, gyanakvón s együtt

az anyag gyermekei.

Emeljétek föl szívünket! Azé,

Aki fölemeli."

(József Attila: A város peremén).

Dr. Nagy Antal Mihály