Egy olyan csoport, ami még lelkészi álomnak is túlzás. Heti két órában volt hittan, vasárnap gyermek-istentisztelet. Ennek a csoportnak a tagjai minden hittanórán ott voltak és a gyermek-istentiszteleten is öt éven keresztül. Óráról órára mindent megtanultak. Olyan jól haladtunk a hittanos anyaggal, hogy mire elérkezett a konfirmáció, az már alapvizsgás dolgokat is tartalmazott. Minden hittanórának, illetve konfirmációs órának volt egy refrénje: „Nem azért konfirmálunk, hogy egy életre le legyen tudva az egyház, hanem azért, hogy a gyülekezet templomba járó, úrvacsorával élő tagjai legyünk”. Ezt a mondatott különösen megtanulta ez a csoport. Legalábbis azt hittem. Konfirmáció után jártak is templomba, aztán járogattak, később már nem is járogattak csak úrvacsorázni, most már csak karácsonykor és húsvétkor úrvacsoráznak. Pedig biztosra vettem, hogy ebből a csoportból mindenki rendszeresen fog járni templomba. Nem így történt.

Ez sok aggályt szült bennem, a konfirmációval kapcsolatban. A legbecsületesebb, a leghosszabb távra tervezett hittanoktatói munka sem elegendő, hogy legyőzzük a „kikonfirmálás” átkát? Az sem elég, ha a hét-nyolc évi hittanoktatást eleve „konfirmációi előkészítésnek” fogjuk fel, és a kezdetektől a végcélra (templomba járó gyülekezeti taggá nevelés) irányítjuk a gyermekek figyelmét? Minek ez az egész gyakorlat, ha eleve kudarcra van ítélve?

De elméleti aggályaim is támadtak és el sem múltak. „A konfirmáció hitünk megerősítése a Szent Lélek által” – mondjuk a konfirmációi oktatás elején. Kérdésem, hogy mifajta hité? Hoznak magukkal a konfirmandus jelöltek hitet? Honnan? Azoktól a szüleiktől, akik történelmi okok miatt kimaradtak a hittanoktatásból? Másik elméleti aggályom maga a tanagyag. Biztos-e, hogy csak a javarészt a dogmatika tárgyához tartozó kérdésekre adott válaszokkal vallhatja meg a hitét a 13-14 éves, szekularizált környezetben nevelkedő gyerek? Mit ért meg a Heidelbergi Kátéból, ami egy egész életre szóló „tananyag”, egy serdülő fiatal a 21-ik század elején? Nem beszélnek-e ők és mi egy teljesen más nyelvet, nem érezzük minden órán a kommunikációs zavart?

Csalódásom és aggályaim ellenére ugyanolyan lelkiismeretesen kezdem el a hittanoktatást és konfirmációi előkészítést minden szeptemberben, mint azelőtt. De még több imádsággal, még jobban figyelve a növekedést adó Istenre, még jobban tudatosítva magamban, hogy más az, aki plántál és más az, aki öntöz. És évről évre mindig híva és várva Isten Szent Lelkét, aki nem csak tant adhat, hanem hitet is, így egésszé téve a hit-tan- oktatást. Az elmúlt tíz év folyamán egyre inkább világossá lett a számomra, hogy a konfirmációs gyakorlat kapcsán igazán nem látásban járunk, hanem hitben, és áldást csak akkor várhatunk, ha élő reménységgel végezzük a hittanoktatás és a konfirmálás szolgálatát.

Mivel a konfirmációs gyakorlatunk számomra a fent említett módon személyes kérdésemmé vált, nagyon örültem az előbbi számban megjelent vitaindító cikknek. Kíváncsian vártam a hozzászólásokat. Aztán értesültem róla, hogy nem nagyon érkeznek a hozzászólások. Elhatároztam, hogy írok egy provokatív cikket, ami csak a negatívumokat tartalmazza, majd csak megcáfolja valaki. Annak érdekében, hogy állításaimat a negatívumokról alátámaszthassam, a legilletékesebbekhez fordultam. Megkértem néhány konfirmációra készülő gyereket, írja le néhány mondatban, mit jelent számára az, hogy konfirmálni fog. Őszinteségtől csillogó szemekkel, a többiek előtt egy kicsit szégyenlősen felolvasták válaszaikat. Néhány általam rendbe szedett mondat közülük: „Számomra a konfirmálás azt jelenti, hogy utána nem hittanra fogok járni, hanem templomba és rendszeresen járok úrvacsorázni” (Koncol Evelin 7.o.) - „Keresztelésemkor a szüleim vállalták, hogy úgy nevelnek, hogy később én magam tegyek tanúbizonyságot hitemről. A konfirmálás alkalmából én ezt meg is teszem” (Bodnár Éva 7.o.) „Isten előtt is tanúbizonyságot teszek hittani tudásomról” (Papp Klaudia 7.o.) A provokatív cikkemhez szükséges gyermeki alátámasztás nem született meg. Minden megkérdezett válaszában szerepelt, hogy a konfirmálás az Úr asztala felé mutat.

„Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15,58.)

Varga Zsolt

Kovácsvágás