Mert hogy a konfirmációról beszélni - bár egyszerű dolog, mert van hozzá elég nagy szám - sokadszori nekifutásra is igencsak nehéznek tűnik. A Sárospataki Református Lapokban megjelent cikknek örülök - és szükségesnek is tartom! Mindkettőt egyszerre  - már csak azért is, mert akadnak olyan lelkészek, akik a saját véleményüket-gyakorlatukat tartják (hogy ne mondjam: „egyedül üdvözítőnek”) „kánonnak”, s értetlenkedve tekintenek a sok problémázóra: csak ezt kéne csinálniuk... Miközben az ő kezük között felnövő ifjakkal kapcsolatban is ugyanaz a kérdés, mint a többiekkel. (Avagy: mire jó a struccpolitika.)
Mindezt a következő „szöveggel” lehet összefoglalóan szemléltetni:
Azt mondja a jámbor falusi rabbi:
- Hogy a mi városaink hogy tele lehetnek hittel!
- Nu de rabbi! Hogy mondhatsz te ilyet?! - kérdezik tőle a hitközség tagjai.
- Hát csak úgy - felel a rabbi -, hogy a fiaink mind tele vannak hittel, amikor elindulnak a városokba. S mire hazajönnek - mindet otthagyták!
Nem tudok szabadulni attól a kényszerképzettől, hogy nemcsak a hivatkozott írás, hanem a konfirmáció kérdéskörével kapcsolatos többi „eszmélődésünk” is annak az orvosnak a hozzáállásához hasonlít, aki megkérdi a betegtől:
- Mondja bátyám, mi baja?
- Jaj, doktor úr, nagyon fáj a bal lábam! Tudja, úgy a térgyem alatt!
- Jól van bátyám, feküdjön fel ide - s mingyár’ meggyógyítom én a maga bal lábát!
Szóval egyenkint gyógyítgathatjuk mi a beteg egyes részeit külön-külön, legfeljebb mire végigmegyünk rajta, akár egészen bele is halhat!
Bocsánat - de ezzel nem abban a kérdésben óhajtanám pesszimizmusomat kinyilvánítani, hogy a „kámformáció” ne lenne „kezelhető”. Pusztán arra szeretnék utalni, hogy -legalábbis véleményem szerint- ez is csak egyik tünete a keresztyén anyaszentegyházunk általános állapotának. És nem tüneti kezeléssel kellene próbálkozni - bár a tünetek minél pontosabb felmérése, az orvostudományban legalább, segítséget szokott jelenteni. (További „ötleteimet” is szívesen megosztom a Tisztelt Szerkesztőséggel - már amennyiben egyáltalán igényt tartanak rá.
Amennyiben nem, úgy - mint ref. énekünk is mondja: „...Bűnös szívem óh, vedDEL!”) Szolgatársi köszöntéssel: Miskolczy József, Tiszapalkonya