„…sokadmagammal tulajdonképpen “jogcím nélküli” résztvevői vagyunk a pataki érettségi találkozóknak, neveink nem szerepelnek a végzősök névsorában, képeink nincsenek a tablókon. A mi osztályaink voltak ugyanis az elsők, melyeket az államosítás után megtizedeltek: hét Patakon kitöltött év után nem jöhettünk ide vissza érettségizni. 1952 nyarán kaptuk az értesítést, hogy a Megyei Tanács „átirányított” bennünket lakóhelyeink szerint illetékes iskolákba. Azok a szerencsések, akik maradhattak, nem tudhatják, mekkora csapás volt ez nekünk: addigra sokunk számára már csak Patak maradt meg otthonnak, családjaink minden elveszíthetőt elveszítettek.

A két végzős osztályból több, mint harmincan váltak akkor száműzötté, a teljes létszámnak csaknem egyharmada. Amint az hamar kiderült, pataki háttérrel nem volt nehéz boldogulnunk új iskoláinkban, de a máshol elért sikerek, az új barátok nem pótolhatták igazi Alma Materünket. Kötődésünket Patakhoz semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy itt vagyunk minden találkozónk, mert ide tartozunk, minket nem a Sárospataki Református Kollégium, hanem az államosított gimnázium új urai tagadtak meg és kergettek szét az országban.”

Farkas Elemér, aki 1952-ben szintén nem jöhetett vissza Patakra érettségizni, s aki egészségi állapota miatt nem lehetett jelen, így üzent iskolájának:

…túl a homályba süppedő őszi tájon,

Túl az emlékek szabta szűk határon,

Túl minden gáton, időhegyen át,

Varázslatos-csillogó meseképként

Ragyog, lebeg, vonz, nyűgöz és vakít

Az ősi iskola. Nagy szóval, mint a zsoltár,

Kiáltja szívünk, hogy mindig Te voltál,

PATAK, a forrás, az erő és a hit.

És szívünk ma is a régi ének foglya:

„Te benned bíztunk eleitől fogva.”

/Hazafelé – részlet/

Csávás Imre