Ahogy suhan velünk az autó, eszembe jut, hogy az alatt a három év alatt, amíg pataki diák lehettem (1991-94 között), csak egyszer vagy kétszer érkeztem vissza a városba innen, Bodrogolaszi felől. Többnyire vonattal közlekedtünk. Valahol a vasúti átjárónál kezdem föltalálni magam... Mintha egy kicsit megöregedett, megszürkült volna A Művelődés Háza is. Tizenkét éve nem jártam itt. De nem sokat változott a város. Egy sárga Volán busz jön szembe, mint akkor. De minek és miért is kellene változnia? Milyen furcsa is: az ember önkéntelenül is ezt keresi.

Egy nagyváros (Brassó) vonzáskörében, ahol élünk (Alsórákos) valóban hónapról hónapra akad új látnivaló. Gombamód nőnek ki az új épületek. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy minek és miért is kellene változnia Sárospatakon. Talán Rákosi Mátyással kapcsolatban jegyezték fel, hogy egy alkalommal Patakon járván azt találta mondani: „Nem szeretem ezeket a vastag falakat, nagyon tudják tartani a tradíciót." Erre Nagy Barna akkori igazgató azt válaszolta: „De az ablakaink minden irányba nyitva vannak, miniszter úr." Számomra Sárospatak lényegét leginkább ez fejezi ki. Pedig ismerem a „Bodrog-parti Athént" is, a „magyar Cambridge"-et is, azt is, hogy Szentföld. E város volt a magyar forradalmak oroszlánbarlangja. Itt tanyáztak a Szabadság oroszlánjai. Ismerem a mai leghíresebb kisváros kitüntető címet is, és tudom, hogy az 500 forintos hátoldalára a sárospataki vár van nyomva, és ha valaki a városba jön kirándulni, elsősorban a valóban gyönyörű várat akarja megnézni. Sárospatakról nekem mégis - mint ahogy lányomnak Magyarországról - ez a nagy, vastag falú, emeletes épület jut eszembe, ahová én is lám, hazamegyek. Az az iskola, amelyiknek az ablakai mindig minden irányba nyitva vannak. Sokszor szó szerint is. Így volt ez mindig. Így volt ez nyitva Felvidék, Kárpátalja, Erdély felé, az Alföld felé is. Befelé is. „Gondoskodni kell arról, hogy a szűk vagyoni helyzet senkit, aki művelődésre vágyik, ne akadályoztasson" - mondotta valamikor a híres tanító, Comenius, és a patakiak valóban gondoskodtak is róla, hogy ez ne legyen akadály. Eszembe jut - Isten nyugtassa - Szentimrei Mihály bácsi kollégiumtörténete is, hogy a pataki diákok kezdetektől fogva tulajdonképpen egy kis „köztársaságban" éltek. A környék tartotta fenn, benne laktak, ők védték meg. Az övék volt. Ez számomra Patak. Az, hogy a környékbeli gazdák, amikor ügyes-bajos dolgaikat Patakon intézték, hagyhatták fogataikat akár egész nap is az iskola udvarán. Ez a családiasság, ez a közvetlenség a miénk, még ma is él Patakon. Én ma is úgy tartom, hogy ez az ISKOLA. Itt ma is nevelés folyik. Nemcsak tanítás. Milyen csodálatos a jelige is: „Féljétek az Istent, és neki adjatok dicsőséget!" Ma egyre inkább olyan világban élünk, ahol ezeket az értékeket tudatosan kihagyják. A fegyelmezést, a fegyelmet, a bátorítást, egymás tiszteletét. Ma mindenütt adnak tonnaszám információt, és nő a gyermek veszettül, csak éppen hozzáértő metszést, gyöngéd táplálást nem kap. Mi itt ezt kaptuk, és látom, hogy ez így van ma is.

Keresem a régi biztos pontokat. A régi emléktáblákat, domborműveket, szobrokat az iskolaparkban, és új, nemrég leleplezett emlékhelyeket fedezek fel. Értem, miért tették azokat az új lámpákat az iskolaudvarra. Keresem a régi színpadot, azt is értem, miért van ott helyette egy gyönyörűen felújított imaterem. A falak erről beszélnek: tanulni, szolgálni, a pataki diák soha nem volt finnyás. Mindenki és minden erről beszél itt. A tanáraink, akikkel találkozom, az évfolyamtársak, akikkel végigbeszéljük, hogy milyen Ausztráliában, Kárpátalján, a borsodi vagy éppen az egervölgyi egyházmegyében szolgálni. Az eltelt 12 év csak ilyen értelemben hagyott nyomot rajtunk. Amit hétköznapjainkról, tenni akarásunkról, Isten kegyelméről, apró kis örömeinkről, az egyház jövőjéről, az új útkeresésekről mondtunk, mind-mind azt erősítette meg bennem, hogy változni, tanulni, szolgálni kell. A nagyobbik lányom megáll az iskola nagyjainak a névsora előtt. 8 éves. Lassan betűzgeti: Csokonai, Kazinczy, Gárdonyi, Kossuth, Szemere Bertalan nevét. De apa, kik voltak ők? Nincs miért elsietni a választ, minden bizonnyal ő is megtanulja majd. Az én feladatom az, hogy mikor majd róluk tanul vagy olvas, emlékezzen, hol is találkozott először e nevekkel.

A vár, a Vörös-torony, a Lorántffy-loggia, a várkert, a majdnem a Bodrogig rúgó városfal, közelebb a katolikus, távolabb a református torony, a látóhatár szélén a Sátor-hegyek koszorúja már csak ráadás. Meg nem érdemelt ráadás. A híd mellett a túlparton a fák sűrűjében keresem a mólót, meleg van, és eljátszadozom a gondolattal, milyen is volt, milyen is lenne, két héber ige ragozása között újra ráfeküdni a lusta folyóra, és vitetni le magunkat egészen a kikötőig. ... De bizonyára már tudjátok, hogy mi szokott ilyenkor következni: ... két kis kar hátulról gyöngéden átöleli az ember nyakát, és mi tudjuk, indulnunk kell. Egerben az Egri csillagokat olvastam. Dobó István szájába ezeket a halhatatlan szavakat adta Gárdonyi Géza:

„A falak ereje nem a kőben és nem is a falak vastagságában van, hanem a védők lelkében. Itt mindenki a hazát védi, Magyarországból egy darabot."

Bereczki László lelkipásztor

Alsórákos