Akkor már három éve megtaláltam nagybátyám temetkezési helyét, amit sokáig kerestem. Köszönhetem ezt Bús János alezredesnek, a Hadtörténeti Intézet Központi Irattára akkori igazgatójának, aki gyors, segítőkész intézkedésével elindított azon az úton, amelyen végül célhoz értünk. Ő adta kezembe a „Béke poraikra..." c. könyv II. kötetét, s ennek nyomán, az „Aranyfüst" c. tv-műsor szerkesztő-riportere Matthaeidesz Konrád kitartó munkájával rátaláltunk arra a helyre, ahol most fejet hajthattunk az 1945-ben elesett hozzátartozóink emléke előtt.:

„Kegyelettel állj meg hű magyar!

Hazádért haltak meg, kiket e hant takar."

Eredetileg csupán a nagybátyám nyugvóhelyét kerestem, de többre derült fény: 29 magyar honvéd nyugszik a gömöri Krasznahorka-Rozsnyó-Betlér útvonalon, Nagyveszverés (ma: Szlovákia, Gemerska Poloma) temetőjében, egyedi sírokban, minden jel nélkül. Juhász Gyula „Halottaink" c. versével szólva:

„Távol mezőn és dombon és hegyen

Alusznak ők és sírjuk jeltelen.

És tenger mélyén és sivatagon

És nincs kereszt fölöttük, nincs halom!"

Sajnos a helybeliek a nyugvóhelyeikre temetkeztek. Tudtam, hogy tennem kell valamit, mert már 60 év telt el, és csaknem mindenki elfeledkezett róluk. Megerősítést kaptam az érintettektől abban, hogy közös síremlék állítására van szükség. Először a polgármesterekhez fordultam anyagi segítségért. Fel kellett kutatnom az elesett katonák lakhelyét, szülőhelyét. Először a két szomszédos falu - Karos, Bodroghalom - támogatta az ügyet. Mindkét településnek volt itt hősi halottja. Az én községem - Karcsa - polgármestere, Dakos János hivatali minőségében segített ennek a nehéz, de szép feladatnak a teljesítésében.

A férjem vitt kocsival, hogy személyesen keressük fel a közelebbi községekben elérhető hozzátartozókat, polgármestereket. Szlovákiában - Nagyráskán - találtunk rá az egyik hősi halott családjára. Legtöbbször együtt érző, pozitív fogadtatásban részesültünk, de volt elutasítás is. Egyre bővült az együttműködők köre: a történelmi Magyarország 21 településével sikerült fölvenni a kapcsolatot.

A három szomszédos község polgármestereivel elutaztunk Nagyveszverésre 2004 szeptemberében. A szlovák polgármester barátságosan fogadott bennünket. Bemutattuk az eltemetés dokumentumait, a névsort, és kértük a hozzájárulását kopjafa állításához. Azt mondta, hogy képviselőtestületi ülés hoz majd határozatot erről. Ez a határozat azonban csak nem akart megszületni.

Ulman István faragó mester már elkészítette a kopjafát, amit szerettünk volna halottak napjára felállítani. Nagyveszverés polgármestere sokáig nem volt megtalálható, a telefonos érdeklődésekre adott kitérő válaszok 2005-re halasztották az ügyet. Azután előálltak azzal a változattal, egy idős emlékezőre hivatkozva, hogy a magyar katonákat nem oda temették. Ismét bizonyítani kellett állításunkat a Hadtörténeti Intézet Irattárának dokumentumaival. Erre úgy módosították álláspontjukat, hogy lehet ugyan, hogy a magyar katonákat itt eltemették, de később exhumálták és Dobsinára szállították őket. Végül az eperjesi SAPEX - a Hadisírgondozó Irodánknak megfelelő szervezet - igazolta, hogy a német katonákat exhumálták és szállították el, de a magyarokat nem, viszont rájuk temetkeztek a helybeliek. Szlovák részről azt állították, hogy nem tudjuk megfelelően bizonyítani a honvédek eltemetésének tényét. Ekkor a Hadisírgondozó Iroda segítségét kértem. Azt mondták, hogy nincs kiépített kapcsolatuk Szlovákiával. Fordultam az - azóta már megszüntetett - Határon Túli Magyarok Hivatalához, mindig elölről kezdve, leírva, telefonon elmagyarázva mindent. Levélben fordultam a Nemzeti Kegyeleti Bizottsághoz, ahonnan azt a választ kaptam, hogy határon túlra nem terjed ki a jogkörük. Elnök asszonya - Jókai Anna - kérvényemet átküldte a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum intézményéhez. A Nagyveszverésen nyugvó katonák ügye újra visszakerült oda, ahonnan elindult.

Holló József tábornok azután 2005 őszén újra megküldte számomra a katonák névsorát és az 1945-ben készült sírhelyvázlatot. Férjemmel együtt örültünk az újabb bizonyítéknak. Ő sajnos hamarosan elköltözött az élők sorából. Egyedül rugaszkodtam neki az elkezdett munka folytatásának. Családomból már csak a fiam segítségére számíthattam. Az ügyet minden fórumon félretették, senki nem tartotta fontosnak. Nem derült ki, hogy melyik hivatalra tartozna, nem is vállalta egyik sem. Restelltem, hogy nem tudok mit mondani az érdeklődő hozzátartozóknak.

2006 tavaszán megkerestük a nagyveszverési polgármesteri hivatalt az újabb dokumentumokkal. Közben a politikai helyzet sem kedvezően alakult a számunkra. Azonban 2006 augusztusában megkaptuk az írásos engedélyt a kopjafa felállításához. Ettől kezdve felgyorsultak az események: értesítettük a hozzátartozókat határon innen és túl, kértük a kassai főkonzul segítségét a szeptember 9-i ünnepség előkészítéséhez.

Holló József tábornok dr. Bíró Andort - a Hadisírgondozó Iroda helyettes vezetőjét - bízta meg a megemlékezés előkészítésével. A Honvédelmi Minisztérium egy római katolikus alezredest és egy protestáns tábori őrnagy-lelkipásztort küldött a kopjafa avatására. Felszólalt a helyi polgármester, a hozzátartozók nevében Mártha Tibor fényeslitkei polgármester. Ifj. Lipiczki Imre felolvasta egyenként az áldozatok neveit, s a hozzátartozók elhelyezték az emlékezés koszorúit vagy virágait. A kassai konzul és a pozsonyi katonai attasé is koszorúzott, a helyi evangélikus lelkésznő és Kiss Endre József református lelkipásztor imádkoztak és mondtak áldást a kopjafánál. A hajdúböszörményi Bartók Béla zeneiskola népdalénekesei siratót és katonanótát énekeltek hangszeres kísérettel: „...Csillagos ég, merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám..." azután pedig a nemzeti imádságunk éneklésével zárta a végtisztességet tévő gyülekezet méltóságteljes megemlékezését.

Azóta úgy áll ott a kopjafa a nagyveszverési temetőben a hazájáért életét adó 29 honvéd temetkezési helyén, mint egy nagy felkiáltójel, mely Illyés Gyula fordításának soraival figyelmeztet:

(Moore: Forget not the field...)

Lipiczki Imréné