Tanulmányait Nagyváradon és Gyulafehérváron végezte, ahonnan Kolozsvárra ment lektornak 1630-ban. Tudását 1631-32-ben a leideni, franekeri, groningeni egyetemeken gyarapította. 1633-ban Angliába ment, ahol megismerte a puritanizmus törekvéseit, és elhatározta annak megvalósítását Magyarországon. Amikor 1638-ban hazaérkezett, I. Rákóczi György fejedelem a sárospataki kollégium rektorává tette, de csak 1639 tavaszán kezdhette el a tanítást, miután reverzális adott. Tolnai hozta be a pataki kollégiumba a gyakorlati teológia és homiletika tanítását. Szigorú puritán elvek szerint igyekezett jó papokat nevelni, de némely túlbuzgóságával, pl. tanítványait kegyesekre és nem-kegyesekre osztotta ... sok bajt okozott, és emiatt nagy ellenállásba ütközött.

1642-ben miskolci lelkész, de már két év múlva az ifjabb Rákóczi Zsigmondnak lett tábori papja, akinek ajánlására elnyerte a tokaji elsőpapságot. 1645 márciusában az abaúj-tornai egyházmegye esperesének választották, de puritánus elvei miatt a tokaji zsinat 1646 februárjában felfüggesztette hivatalából hat társával együtt. Ezt megelőzte a gönci zsinat 1646 januárjában, ahol a puritánusok kívánságaikat összeállították és igyekeztek a mozgalmat kiszélesíteni. Ennek következtében a református egyház belső békéje megrendült Sáros megyétől Háromszékig ... valamennyi egyházvidéken, tiszáninnen és -túl, valamint Erdélyben is. I. Rákóczi György fejedelem éppen erre határozta el magát, hogy 1646 június 10-re nemzeti zsinatot hívjon össze Szatmár-Németibe, ahol a zsinat Tolnait három pap- és két tanártársával együtt hivatalukból elmozdította. De minden elítéltre nézve meghagyták annak lehetőségét, ha jó útra térnek, akkor az egyházba visszafogadják őket. Tolnaira külön kimondották, hogyha nem tér jó útra, akkor „ünnepélyesen kitaszíttatik", és szigorú büntetésre átadják a világi hatóságnak. Ettől fogva állás nélkül Rákóczi Zsigmond udvarában tartózkodott, majd 1649-ben újra elfoglalhatta a rektorságot, ahol háborítatlanul működhetett. 1656 tavaszán a tarcali eklézsia lelkésze lett az 1660-ban bekövetkezett haláláig.

Jelentős irodalmi munkásságot folytatott: Daneus Rácai, azaz: A Miatyánk felől igaz értelmű tanítóknak magok mentségére. (Sárospatak 1654). Megemlékezést írt Rákóczi Zsigmondról (1652). Részt vett a „Liturgia sacrae coenae" szerkesztésében (Sárospatak, 1658) Kéziratban is több műve maradt, de ezeknek a műveknek az idők folyamán mindegyike elveszett.

A presbitériumok szervezése érdekében Tolnai mozgalma, reformkísérlete nagy területre kiterjedt. Ő és társai holland és angol minták, gyakorlat után - de a kálvini reformáció tanításaihoz is híven - nem tartották helyesnek a püspök-esperesi egyházkormányzati rendszert. Sürgették a presbiteri szervezet bevezetését, mint az egyház igazi lényegével megegyezőt. Ha akadtak is hívei a Tolnai által kívánt szervezeti reformnak - köztük elsősorban Medgyesi Pál, I. Rákóczi György fejedelem udvari papja -, de ellenfelei még inkább ellene támadtak.

Az ellenhatás egyik oka az volt, hogy Tolnait és társait általában „felforgatóknak" tartották, és tanításaiktól féltették a tisztának gondolt evangéliumi vallásukat. A másik ok viszont a „rendi. gondolkozásmóddal" járt együtt, mert a keleti részeken még mindig nagy számban levő reformá­tus fő- és köznemesség hallani sem akart arról, hogy az egyház ügyeinek intézésébe beleszóljanak a „parasztságból esetleg választott presbiterek", akik velük együtt tanácskozhassanak, vagy éppen rajtuk fegyelmet is gyakoroljanak. De ez az ellenérzés nem volt általánosnak mondható, mert akkor is akadt a jobbágyot magával egyenlőnek tartó földesúr, mint Lónyai Zsigmond és a presbitériumot minden mellékgondolat nélkül oltalmába vevő Lorántffy Zsuzsanna. Az ellenhatást kiváltó okok között I. Rákóczi György és udvara számára nem volt rokonszenves az Angliából hozott irányzat, ahol a presbiteriánusok és puritánok király elleni forradalma éppen abban az időben bontakozott ki.

Tolnait és társait a zsinat elé idézték tanításaikért, az ítélettel azonban a mozgalom ügye nem intéződött el. A puritánizmusnak csak egy részét kitevő presbiteri reform az egész mozgalom révén sokkal nagyobb hatású volt már, mintsem zsinati ítélettel meg lehetett volna akadályozni. Végső soron attól kellett tartani, hogy a református egyházban az egységet is megbontja. Éppen ezért gyökeres megoldásra volt szükség.

A puritán mozgalom ügyében, amelybe beletartozott a presbitérium szervezésének ügye is, maga I. Rákóczi György fejedelem nemzeti zsinatot hívott össze 1646-ban Szatmárnémetibe. A presbitériumok megszervezésének helyessé­gét a zsinat elvileg nem helytelenítette, és ezt a döntést fogalmazta meg: „Minthogy őseink a presbitériumot különféle akadályok miatt fel nem állíthatták, ezt mi Krisztus és az apostolok rendelése és a régi egyház gyakorlata szerint, mihelyt kedvezőbb körülmények fognak bekövetkezni s mihelyt legfőbb hatóságunk és az igaz hitű karok és rendek hozzá­járulnak, újra felállíttatni óhajtjuk."

A presbitériumok felállítása elől, a zsinat elvben nem zárkózott el, de a gyakorlati megvalósu1ást nem szorgalmazta. A szatmárnémeti zsinat utasítására Geleji püspök törvénykönyvet szerkesztett, amely „Geleji-kánonok" néven ismeretes. Ezt az erdélyi országgyűlés elfogadta, az akkori fejedelem II. Rákóczi György 1649-ben megerősítette. Geleji elismeri ebben a törvénykönyvben a presbitériumok célszerűségét a gyülekezetek igazgatásá­ban. Különösen az egyház tagjaira való felügyeletben, fegyelmezésben a lelkésznek való segítésben.

A szatmárnémeti zsinat és a Geleji-kánonok általában jónak ismerték el a presbitériumot, de gyakorlatban nem tartották megvalósíthatónak. „Ez az intézkedés, mely másutt szükségesnek és hasznosnak bizonyult, nálunk a mi népünk között, alig állítható fel, sőt azt a mi polgári rendünk különböző akadályok miatt lehetetlennek is tartja."

Annak ellenére, hogy a zsinat és a „Geleji-kánonok" így döntött, a presbitériumok felállításának kérdése a felszínen maradt. A zsinat után jelentékeny képviselőre talált Medgyesi Pál személyében, aki később az özvegy fejedelemasszonynak, Lorántffy Zsuzsannának udvari papja lett. Medgyesi szóban és írásban nagy buzgósággal foglalkozott a presbiteri eszme megismertetésével.

A puritánizmus és presbiteriánizmus okozta zavarokat a szatmárnémeti zsinat nem szüntette meg. Az egyes kérdésekben tanúsított engedékenység elősegítette az újítók buzgóságát. Az ifjú fejedelem eleinte kedvelte Tolnait, a zsinat idején érdeklődött iránta, és kívánta, hogy „Isten segítse meg." Amikor Tolnait hivatalából elmozdították, kész volt eltartani, de kijelentette, „aki velünk egyet nem ért, annak nem segíthetek." Ez a magatartás bizalmat ébresztett Tolnaiban és társaiban, de amikor az ifjú Rákóczi a „fejede1emséget kezeihez vette", már más szempontból nézte az ügyet. Különösen az nem tetszett neki, hogy az újítók a fejedelmi akarattal szemben is, „semmi tekintély kedvéért" nem tértek el szilárd álláspontjuktól.

Azonban meg kell állapítanunk, hogy akár a nyugati, akár a keleti országrészeken azokon a helyeken, ahol a város vagy község lakossága nagyobb részben megmaradt reformátusnak, szinte a 19. századig nincs külön presbitérium, vagy ha akad is, azonos az elöljárósággal.

A világiaknak az egyházigazgatás magasabb szervezetébe való bevonása az erdélyi országos egyházban következett be. Az erdélyi országgyűlés már a 16. század második felében annak megvalósítására törekedett, hogy a zsinatokon a lelkészek, patrónusok és az országos rendek bevonásával tanácskozzanak. Ismeretes, hogy nemcsak Erdélyben, hanem az ország más ré­szein is megtörtént, hogy a világiak megjelentek a zsinatokon.

A puritánizmus vezetői egymás után tűntek le a küzdőtérről, soraikat megtizedelte a halál. Apáczai 34 éves korában 1659-1660 szilveszter éjszakáján meghal, az 1660. év elején Lorántffy Zsuzsanna a puritánusok nagy pártfogója, utána még ez év tavaszán Tolnai, l663-ban pedig Medgyesi. A puritánus reformgondolatok még egy nagyvonalú egyéniségben Martonfalvi György debreceni professzorban fellobognak, hogy vele együtt szinte végleg eltűnjenek.

Dövény, 2006.

Kocsis Attila lelkipásztor