Visszaemlékezés '56-ra

1953-ban, Sztálin halála után egy új korszak vette kezdetét. Az 1990-es évek elejétől nyilvánosságra hozott titkos iratok tanúságaként, a szovjet vezetés lemondott világhódítói szándékáról, és kereste a megegyezés lehetőségét a Nyugattal. Egy szabadabb társadalmi légkör vonult végig a Szovjetunión és a csatlós országokon. 1955-ben a Nyugattal való megegyezés értelmében kivonták a szovjet csapatokat Ausztriából. Százezreket engedtek ki a munkaszolgálatos táborokból. Ekkor engedték haza a még Szovjetunióban lévő magyar és német hadifoglyokat is. 1956 nyarára a Szovjet Kommunista Párt XX. Kongresszusa e folyamatot lényegesen felgyorsította. Felszedték a déli (jugoszláv) és nyugati (osztrák) határzárakat. Szinte minden nap történt valami új. Valami felemelő. Tele voltunk ujjongással és várakozással. A kőkemény zsarnokságok „demokratizálása" azonban komoly veszélyekkel járhat. Az ember lelkülete mélyén ott nyugszik a szabadság utáni vágy, ezért nem szabadabb, hanem szabad akar lenni. Olyan, mint a kisgyermek, nem elégszik meg egy vagy két cukorkával, hanem egy egész marékkal kell neki. Ez történt '56-ban is.

Nem volt elég, hogy nagyobb biztonságban élhettünk: nagyon egyszerűen mi szabadok akartunk lenni.

1956. október 24-én reggel a szokásos időben ébredtem és készülődtem munkába. Valami fegyverropogáshoz hasonló hangokat hallottam, amelyet nem tudtam mire vélni. Kimentem az utcára (Kőbánya), amely tele volt emberekkel, és mondták, hogy kitört a forradalom, senki nem megy dolgozni, és a tömegközlekedési járművek is leálltak. Kimentem a Zalka Máté térre, ahonnan egy teherautó szabadságharcos jelölteket fuvarozott a belvárosba. Mikor felszállni készültem, vértócsát és agyvelőt láttam a raklapon. Ez egy pillanatra megdöbbentett, de aztán gondolkodás nélkül felpattantam a járműre. Nem emlékszem, hányan lehettünk, ki merre ment. A Kálvin tér közelében egy halott magyar katona feküdt. Mellette egy géppisztoly. Ezt felvettem, és elindultam a fegyverropogás irányába. Kiderült, hogy a lövöldözés a rádió épületétől jött, s mikor odaértem, akkor adta meg magát hat ÁVO-s. Délelőtt 10 óra lehetett. Voltak, akik mindjárt ki akarták végezni őket, és voltak, akik úgy vélték, hogy sorsukról a bíróság döntsön. Elvitték őket, nem tudom, mi történt velük.

Legjobb visszaemlékezésem szerint október 29-én kimentem a Népligetbe. Észrevettem, hogy az Üllői úton jelentős lélekszámú tömeg vonul, miközben különböző jelszavakat harsognak: „Ruszkik haza!", „Nagy Imrét a kormányba!" és hasonlóakat. Mikor a Kilián laktanya elé értünk, a tömeg megállt. Valakik a tömeg élén elkezdték éljenezni Maléter Pál ezredest, a Kilián laktanya hős védőjét. Előkerítették Malétert is és vállra emelték, majd pedig a szervezők hangosan kiáltották: „Malétert a kormányba!", amit aztán a tömeg is átvett. Maléter szabadkozott, és visszament a laktanyába. Csak évtizedekkel később tudtam meg, hogy Maléter valóban a Kilián hős védelmezője volt, csak éppen a szabadságharcosokkal szemben. Vajon kik lehettek a tűntetés szervezői a tömeg élén, akik e szovjetbarát tisztet, a tudatlan tömeg támogatásával Nagy Imre kormányába evezték?

Az '56-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeit minden ember más körülmények között és más tapasztalattal élte meg. Az események értékelései is részleteiben lehetnek eltérőek a pillanatnyi kép és visszaemlékezés alapján, de a lényeg: az, hogy e szabadságharc legmarkánsabb jellemzője a halált megvető elszántság, a leleményesség és tisztaság volt, valószínű mindnyájunkban él, akik valamilyen módon részt vettünk az eseményekben.

Radics Géza

(Amerikai Egyesült Államok)

A magyar szabadság forradalma...

...előtt tiszteleg a pataki Nagykönyvtár az „1956 könyvtári dokumentumokban. Emlékezés a magyar forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján" címmel megnyitott kiállítása.

„Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van...ott van a holnapodban, gondolatodban, minden mozdulatodban...Hol zsarnokság van: mindenki szem a láncban, Belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy. / Mert ott áll eleve sírodnál / ő mondja meg ki voltál / porod is neki szolgál." Amit Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról" c. verse kézzelfoghatóan kifejezett, azt tapasztalták meg 1956 nemzedékei. Nem tehettek mást, mint fellázadtak a sztalinista önkény ellen. Egy 9 milliós nép, amely talpra tudott állni Trianon megismételt nemzetgyilkossági kísérletéből, s amely még egyenes gerincű, erkölcsi tartással bíró tagjaira támaszkodhatott, az egyik pillanatról a másikra szerveződött spontán szabadságharcos sereggé.

A kiállításon egy lyukas zászló két oldalán - amiből kivágták a Rákosi-címert - eredeti dokumentumok és galéria mutatja a nemzeti felkelés képeit: a nevezetes helyszíneket: Műegyetem, Bem tér, Kossuth tér, Magyar Rádió, Corvin köz; a gyülekezést a Petőfi-szobornál; ahogyan a Sztalin-szobor ledőlésével „Csizma tér" lesz a Felvonulási térből; ahogy színre lépnek az országos vezetők: Tildy Zoltán, Nagy Imre, Maléter Pál; ahogy harcban állnak iskolások és civilek, akiktől azután háromszor kér fegyverszünetet a világ legfélelmetesebb hadserege; ahogy élelemmel megrakott teherautók érkeznek spontán a fővárosba, pedig nekik sem sok a kenyerük, de a vidékiek tudják, hogy a harcolók éheznek; ahogy a forgalmas pesti utcán nyitott ládában gyűlnek a bankók az elesettek családjainak megsegítésére és nem kell őrt álltani mellé, mert ez egy tiszta forradalom; ahogy a betört pékség kirakatából az éhező srácok sem veszik el a kenyeret, mert ezt a forradalom tisztasága nem engedi; ahogy készítik a benzines palackokat, melyekkel gyermekek robbantják a tankokat; s látjuk az áldozatokat: sokan fiatalon - vagy éppen gyermekként - adják életüket a szabadságért. A friss sírhantok üzennek arról, amit Albert Camus „A magyarok vére" c. írásában így fogalmazott: „...A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon...Királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk...soha sehol el nem áruljuk azt, amiért a magyar harcosok életüket adták és soha sehol - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat." Bizony, ennek ellenére, évtizedek múltán Nagy Gáspár Balassi-kardos költőnknek még mindig ezt kell megénekelni:

„...egyszer majd el kell temetNI,

és nekünk nem szabad feledNI

a gyilkosokat néven nevezNI ! "

A kiállított 120 könyv egyharmada külföldi kiadvány, számos ismert és még több ismeretlen, vagy névtelen szerzőtől. Aron, Barber, Baudy, Bernadac, Bursten, Fryer, Heller, Illik, Irwing, Lasky, Lomax, Michener, Ray pl. a nevüket adták, de voltak, akik pontosan tisztában voltak azzal, hogy mennyire kényelmetlen kérdés a magyar szabadságharc Londonnak és Washingtonnak és inkább név nélkül írták tudósításaikat. Viszont - kiszolgálva a nagy érdeklődést - megírták, hogy „egy bátor nép új irányt adott a történelem menetének", hogy a magyarság, melyet legázolt a hatalmas túlerő, amellett hogy erkölcsi diadalt aratott, ismét Európa védőbástyájának bizonyult, mint annyiszor az elmúlt századokban, sőt halálos sebet ütött a Vörös Fenevad testén, amibe az - jóval később ugyan, de - mégis csak belepusztult. A külföldi irodalom bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy a hozzánk érkező nyugatiak gyakran többet tudnak '56-ról - még 50 év múltán is (!) - mint hazai polgártársaink. Ezen nem csodálkozhatunk, ha a tanuló ifjúság 80%-a nem tanul '56-ról, a maradék 20% egy része pedig - köszönhetően az óravázlatát nehezen átíró tanárainak - most is csupán a bukott rendszer brosúráiból nyerhet információt az '56-os eseményekről.

Külön tárló mutatja be a történelmi keresztyén egyházak vezetőinek - Ravasz Lászlónak, Mindszenty Józsefnek, Ordass Lajosnak a memoárjait, köztük tiszáninneni anyaggal: valamennyiükre megtorlás várt. Egyházkerületünk azonban '56-nak köszönheti szervezeti önállóságának visszaállítását.

Egykorú falragaszokon olvashatjuk, hogyan követeli 20 pontban Debrecen ifjúsága a múlt rendezését, a demokratikus és nemzeti megújulást. A felkelők - amint azt számos munkástanács és szervezet külön-külön megfogalmazta - egyhangúlag követelték a politikai foglyok szabadon bocsátását, a sztalinista vezetők felelősségre vonását, a demokratikus megújulást többpártrendszerrel, szabad választásokkal, teljes vélemény- és sajtószabadsággal, bírói függetlenséggel. Követeltek nemzeti megújulást, az eredeti nemzeti szimbólumok és ünnepek visszaállításával, a határon túli magyarok ügyének rendezésével, s politikai semlegességet az országnak. A Magyar Nemzeti Bizottmány 24 pontja hatalmas fellélegzés és hálaadás azért, hogy győzött a forradalom, végre kiteljesedhetnek az emberi jogok, érvényesül a függetlenség, szabadság. De mindez csupán pár napos illúzió abban a fővárosban, „ahol - Márai versével szólva - az orosz tankok között hallgatnak a harangok."

Nem hallgatott viszont Erdélyben az idén elhunyt Bartis Ferenc, aki a házsongárdi temetőben elszavalta „És mégis élünk" c. versét. Ezért a versért, mely 50 év alatt sem vesztett időszerűségéből, hét év nehéz börtönre ítélte a román kommunista rezsim. Részlete:

„...Hogyha sírunk, kiröhögnek.

Hogyha kérünk: fel is kötnek.

Hogyha küzdünk odalöknek

Történelmi kárörömnek

És mégis élünk.

Magyar, szavad világ értse:

Anyanyelvünk létünk vére,

Anyád szíve tetemére

átok zúdult: vége, vége -

És mégis élünk !"

S bár a hivatalosok cserben hagytak bennünket, megszólalt az emberiség lelkiismerete: 43 ország több mint 140 költője üdvözölte szabadságharcunkat a világ minden tájáról. Ezeket a verseket adták ki „Gloria victis" címmel, ami annyit tesz: Dicsőség a legyőzötteknek! Nem lett közkinccsé ez sem, mint ahogy '56-os szabadságharcunk igaz történetét, jelentőségét napjainkig eltagadta nemzetünktől, sőt besározni, hamisítani igyekezett a szovjet szuronyok fedezetében méltatlanul hatalmaskodó párt-elit. '56 irodalmi visszhangjáról többek között Gérecz Attila, Tollas Tibor, Nagy Gáspár, Határ Győző, Wass Albert, Pomogáts Béla kötetei, valamint a „Piros vér a pesti utcán", „Számadás", „Vérrel virágzó 1956" címűek próbálnak vallani ezen a bemutatón.

Beszédesek a korabeli kiállított lapok szalagcímei: „Gerő Ernő elvtárs ma este rádióbeszédet mond" (Esti Budapest, okt. 23.), „Bécsi jelentés szerint Gerő, Hegedüs, Piros a Szovjetunióba szöktek" (Népakarat), „A kormány és a felkelő nép egységben!" (Valóság), „Leváltják a sztalinista diplomatákat" (Magyar Világ), „Semleges Magyarországot!", „Budapest határában szovjet egységek ásták be magukat" (Magyar Függetlenség), „A magyar kormány tiltakozik az újabb szovjet csapatok bevonulása ellen", „Kína mellettünk van!", „A főváros lakossága követeli a szovjet csapatok azonnali kivonását!", „Addig sztrájkolunk, míg a szovjet ki nem vonul!", „Beszélgetés Maléter Pál ezredessel a Kilián hős parancsnokával" (Igazság), „Nagy Imre az ENSZ-hez fordul" (Magyar Ifjúság) ...

A kiállítás legnagyobb egységét a forradalom és szabadságharc krónikásainak munkái alkotják. Elsősorban Pongrátz Gergelynek, a Corvin köz parancsnokának a visszaemlékezései, vagy itt vannak Wittner Mária könyvei. Azután sokan sokféle szinten örökítették meg élményeiket és gondolataikat. Csupán néhányukat említjük: Bayer Zsolt, Bibó István, Fehérváry István, Fejtő Ferenc, Feketekuty László, Gosztonyi Péter, Gyurkó László, Hernádi Tibor, Jobbágyi Gábor, Király Béla, Kopácsi Sándor, Kopré József, Kovács Tibor, Kővágó József, Marton Endre, Nagy Béla, Ómolnár Miklós, Orbán Éva, Peéry Rezső, Péterszabó Ilona, Radics Géza, Rényi Péter, Steffka István, Tollas István, Várallyay Gyula.

A másik nagyobb tömb a sortüzeket, a megtorlást, a menekülést idézi. A Magyar Írók Szövetsége nov. 4-én még ezt táviratozta kétségbeesetten a nyugati írótársakhoz: „...Kevés az idő! Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!..."

Egy őszinte, jóakaratú, tiszta forradalmat és nemes szabadságharcot fojtott vérbe a megszálló szovjet hatalom, hogy ránk erőszakolja a tőlünk idegen, embertelen és értelmetlen, hazugságra épülő totalitárius rendszerét. A magyargyűlölő internacionalizmus hatalmaskodott egy nemes nemzeten, hogy pozícióit a magyarság pusztítása árán is megőrizze. Rossz lelkiismerete, állandó félelme, méltatlanságának a tudata arra késztette, hogy igyekezzen a magyarságot annyira megrontani, megalázni, tönkre tenni, amennyire csak lehetett. A fél évszázados szovjet világ s a moszkovita kiszolgálók egészében máig föl nem tárt, felmérhetetlen károkat okoztak a nemzetnek. Őket és utódaikat Wittner Mária '56-os halálra ítélt - miután fejükre olvasta bűneiket - joggal minősítette erkölcsi hulláknak a híres parlamenti beszédében.

Bennünket azonban 1956 félszázados évfordulója arra kötelez, hogy méltóképpen emlékezzünk szabadságharcosainkra, akkor is, ha legszentebb értékeiket gyakran a történelemhamisítás szemétdombjai alól kell kiásnunk, és akkor is, ha szembe kell menetelnünk a hazugságban érdekelt és agymosásra szakosodott médiával. Mert

a mi '56-os hőseink már nemcsak a taposott magyarságnak, hanem immár egész Európának s az egyetemes emberiségnek egyaránt a hősei.

Kiss Endre József

Lehajtott fejjel

Régi történetet idézek föl. Ismerve viszonyainkat, úgysem veszít aktualitásából.

Amikor a szólás szabadsága jegyében még a nyáron jegyzetei miatt kirúgták Lovas Istvánt a rádióból, aztán leváltották a Vasárnapi Újság főszerkesztőjét, Molnár Pált, majd kirúgták Németh Miklós Attilát, mert Hegedűs Zsuzsával készített interjút a Krónika című műsorban, és senki, egyetlen neves személyiség, egyetlen politikai párt sem emelte fel szavát a szólásszabadság védelmében, és amikor sok más egyéb csellel annak a bizonyos ikerpártnak a kezébe került a teljes tájékoztatás, jellemzően elsikkadt egy apró hír az augusztus 20-i események kapcsán.

Ugyanis fosztogatás is volt.

A hatalmas vihar feldöntötte az ünnepi alkalomból fölépített sátrakat, amelyekben különféle mesterségeket mutattak be. A födél alá menekülők hátrahagyták javaikat és voltak, akik kihasználva zűrzavart, vitték, amit mozdítani tudtak. Eszembe jutott az a híres fénykép, amit még gimnazista tankönyvemben láttam. Egy járdára tett láda, benne papírpénzhalom. Így gyűjtöttek 1956-ban az elesettek hozzátartozóinak. Senki nem nyúlt a pénzhez, a gyűjtő szervezet maga osztotta szét belátása szerint a rászorulóknak. Amikor a Los Angeles-i feketék lázadása alkalmával láttuk a felkelők rombolását, ahogy vitték a boltok áruit, a magyar forradalom jutott eszembe. Mi mások voltunk! Az én nemzetem más! Erkölcsös! Tiszta lelkű!

Összetört ez a fényes, megváltoztathatatlannak hitt kép. A megtorlást követő negyven év megtette a magáét.

Amikor Veres András püspököt leváltották titkári állásából, és vidéki szolgálatra rendelték, elsikkadt ennek a hírnek a tartalma. A katolikus egyház csendben alkalmazkodik, keresi a túlélés lehetőségeit, hiszen iskolákat, intézményeket kell fönntartania. Valahogy menteni kell a menthetőt. Reakciója a régmúlt és az újra föltámadt szocialista demokrácia szellemiségét, cselekvési kényszereit idézi. Vajon melyik egyház lép legközelebb erre az útra? Vajon melyik vallás melyik püspöke, melyik papja fog következni, akit megkérnek szelíden, vállaljon kevesebb közszereplést? (Vajon ez a lap is mikor vesz egy fél fordulatot, hiszen élni kell, ne menjünk fejjel a falnak!) Begyakorlott mozdulatok ezek, a megtorlást követő negyven év megtette a magáét.

Magyarország 1956-ban még erősen vallásos ország volt, a gyalázatos üldözések ellenére. 1956 nem érthető meg anélkül, hogy ne beszélnénk az egyházak nemzetnevelő, erkölcsjobbító szerepéről.

Igenis, az egyházak nevelő szerepének oroszlánrésze volt abban, hogy a nemzet nem tűrte tovább az állandó megszégyenítést, az újságokból, a rádióból, a politikusok szájából áradó harsogó hazugságot, a kommunista csőcselék durva uralmát.

Volt Mindszenty József bíborosunk, Ravasz László püspökünk. Az 1956-ot követő brutális elnyomás kényszerítette az egyházakat a túlélés miatt arra, hogy visszavonuljanak templomaikba, és a tíz parancsolatnak csak az első három pontjára koncentráljanak, mert ezekben az évtizedekben az egyházak voltak a legveszedelmesebb ellenfelei az elnyomó rendszernek a maguk etikai parancsaival. Ez olyan tükör volt, amibe nem mertek az elnyomók belenézni.

A negyven év megtette a maga hatását.

Van-e ma egyház, van-e ma pap, aki hirdetni merné a „Ne lopj!" parancsát? Akkor, amikor mindannyian kartotékok vagyunk a hivatalok iktatószekrényeiben, számítógépes adatbázisaiban, tudnak rólunk mindent, számon tartják minden fillérünket, mégis vannak, akik hivatkozhatnak vagyonszerzésük furcsaságai kapcsán jogi pontatlanságra.

Van-e ma egyház, van-e ma pap, aki hirdetni merné a „Ne hazudj" parancsát? Amikor színi előadás fut Budapesten a hős Köztársaság téri harcosokról? De nem az ávósokat támadó forradalmárokról, hanem a pártházat védő gyilkosokról, akik ebben a színpadi játékban igazi humanisták. De már készül egy film is egy kitelepített üldözött és a felügyelő ávós lánya közötti olthatatlan szerelemről is. Ki meri ma elkiáltani, hogy ez hazugság? Ez az élők és holtak meggyalázása! Mert az egyedi eset ma még nem lehet az emlékeket békévé oldó emlékezés, mert akik a parancsot adták a lövésre, büntetlenül most is köztünk élnek, sőt vannak közülük olyanok, akik a politikai hatalom részesei.

Tágítsuk a kört: szerte a világban a vallások erkölcsi parancsai lettek a fogyasztói társadalom legnagyobb ellenségei. Akkor most mi legyen? Mutassunk következetesen, igazunk tudatában arra a bizonyos kőre, a kőbe vésett tíz parancsolatra, mert az a társadalmak együttélésének és fennmaradásának biztosítéka, vagy alkalmazkodjunk a világhoz, a világ változásához és töröljünk ki néhány parancsot?

A napokban hozzánk is becsöngetett az egyik mérőóra leolvasója (ha leírom, melyik mérőóra, akkor a név-utca-házszám alapján azonosítható az illető). Suttogva, körbe-körbe nézve mesélte, hogyan rúgták ki más politikai nézetű társait a főnökök, akik a hatalomban lévő párt embereiként kerültek vezető beosztásba, és földig hajolva bókolnak a külföldi tulajdonos előtt, aki viszi a milliárdokat magával. Ez a komprádor burzsoázia precíz leírása. Kiszolgálja a fölötte lévőt, a rábízott dolgozóit pedig eltapossa, egy szóra.

Atomizálódunk megint, elgyávultak a szólni tudók, elvesznek szervezeteink, felmorzsolódnak azok a politikai erők, amelyek arra lennének hivatottak, hogy győzelemre vigyék az elnyomottak ügyét. Ahogy nincs, aki vállalja a füttyösök nevében az érdekeik védelmét, úgy nincs aki megkérdezze, van-e itt, Magyarországon is felelőse annak, hogy üldözik a magyarokat a határokon túl.

Szétporladt, elfolyt minden, ami valaha tiszta erkölcs volt.

Maradt az emlék egy népről, amely tudott élni és cselekedni. Tisztelet 1956-nak.

Mezei István szociológus

Miskolc

Magunk között 1956-ról

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára emlékezünk. Végre nagyobb hangot, teret kapnak az '56-os események, gondolatok, értékelések az elektronikus és az írott médiában, a közéletben, helyi közösségekben, bizonyára az oktatási intézményekben is. A szeptemberi budapesti és országos események kapcsán is sokan asszociálnak '56-ra. Vagy azért, mert éppen elutasították a radikális cselekményeknek '56-tal való párhuzamba állítását, vagy azért, mert úgy vélik, a Kossuth téri tüntetőkkel és az ország számos pontján békésen, de kitartóan és céltudatosan demonstrálókkal újra megjelent az '56-os szellemiség.

Ebben a helyzetben felmérést végeztem 14-18 éves gimnazisták között részben azt kutatva, hogy mennyit tudnak 1956-ról, részben arra választ keresve, hogy mit jelent számukra '56.

Mintavételem valószínűleg nem mondható reprezentatívnak. Egyik református középiskolánk valamennyi évfolyamáról megkértem egy-egy osztály tanulóit, válaszoljanak egy kérdőív kérdéseire. Ám feltételezhetjük, hogy ezen egyházi gimnázium diákjai által adott válaszok nem tükrözik híven az országos képet, reménység szerint pozitívan eltérnek attól. Azonban így is komoly aggodalomra adnak okot. Pedagógusok, gyülekezeti tagok, szülők! Szembesülve az „eredménnyel", le kell hogy vonjuk a tanulságot a felmérésből: valamit rosszul csinálunk, oktató-nevelő munkánkban, szolgálatainkban hiányosságok vannak. Gondolkodjunk el magunkban vagy közösen, és keressük egyenként is, együtt is, hogy mit és hogyan lehetne, sőt kellene másképpen tanítani, átadni, képviselni, megértetni, értékként felmutatni. Vajon hogyan lehetett '56-ban, hogy a középiskolások „legjobb tehetségük szerint, szívvel-lélekkel" részt vállaltak a forradalomban? S vajon hogyan, miképpen nevelhetünk ma hazaszeretetre, hitre, hűségre, áldozatvállalásra? Legelőször is egyházi iskoláinkban!

A kérdőívek összesítése után az alábbi megállapításokat lehet tenni.

A válaszadóknak 85%-a mondta azt, hogy nem rendelkezik elegendő ismerettel az '56-os eseményekkel kapcsolatban. Mindössze 13%-uk gondolta úgy, megfelelő tudása van a forradalomról és szabadságharcról, néhányan pedig a megkérdezettek közül már erre az egyszerűnek mondható kérdésre sem válaszoltak.

Továbbiakban arról kellett számot adniuk, hogy ismereteik honnan valók. Szinte valamennyi diák megjelölte az iskolát, a válaszadóknak több mint 90%-a. Második leggyakoribb válasz szerint otthon, a családban beszéltek nekik '56-ról. Pedagógusok, szülők, nagyszülők, legyünk tudatában az ezzel járó felelősségnek! Majdnem ugyanilyen gyakori, hogy a televízióból szerzik ismereteik egy részét a fiatalok, majd a könyvek, újságok, internet, filmek, előadások következtek sorban egymás után.

Harmadszor: az ismereteken túl, az érzelmi érintettségre kérdezett rá a kérdőív. A megkérdezettek több mint 24%-át nem érinti érzelmileg 1956. Körülbelül ugyanennyien semmilyen választ nem adtak erre a kérdésre. A többiek, tehát a fiatalok körülbelül fele igennel válaszolt. Meglehetősen vegyes érzelmeket váltanak ki bennük az októberi-novemberi események. Akik a forradalom céljaira, győzelmére gondoltak, azok örömöt, szabadságvágyat, reményt említettek. Akiknek pedig a szabadságharc leverése és a megtorlás jutott először eszébe, azok szomorúságot, csalódottságot, haragot, sajnálatot, fájdalmat, megrendülést, felháborodást, indulatot éreznek. Bizonyára nem választották külön a diadalmas októbert a gyászos novembertől azok, akik 1956 kapcsán büszkeséget, tiszteletet, elismerést, hősiességet, hazaszeretetet, csodálatot említettek.

Ezután azt kellett (volna) leírniuk, hogy mit mondanának a kisebbeknek vagy egy külföldinek az 1956-os eseményekről. Statisztikai módszerrel az erre adott válaszok nehezen értelmezhetők. Annyi bizonyos, hogy 50%-nál többen vannak azok, akik semmit, vagy mindössze azt, hogy forradalom és/vagy szabadságharc volt Magyarországon. Voltak, akik szűkszavúságukat azzal magyarázták, hogy nekik maguknak is hiányosak az ismereteik, és „nem szeretnék félrevezetni" az érdeklődőket. A megkérdezetteknek közel 40%-a írta, hogy a magyarok fellázadtak a szovjetek /az oroszok / a kommunisták /az elnyomás ellen. Sokan arról beszélnének, hogy milyen fontos szerepe volt ekkor a diákoknak /egyetemistáknak / fiataloknak, és hogy „nekünk is menni kéne tüntetni". Többen azt mondanák el '56 kapcsán, hogy politikai, ideológiai nézetük miatt / ártatlanul öltek meg sokakat. Volt, aki a magyar nép összefogását tartotta fontosnak kiemelni. Egyesek pedig azt a szomorú megállapítást tették, hogy „az igazság sajnos nem mindig győz!".

Mindezek után a válaszadók pontosan fele mondta azt, hogy számára, személy szerint az ő életére nézve nincs jelentősége az 1956-os forradalomnak. Csak 38%-nyian gondolják úgy, hogy van, míg 12% semmilyen választ nem adott. Az igennel válaszolók közül mindössze kétféle indoklással találkozhatunk. Az egyik a családi érintettség, emellett a magyarságtudatot, a magyar nemzethez tartozást jelölték meg a diákok.

A következő kérdés arra várt választ, hogy tudnak-e a fiatalok arról, ha valamely családtagjuk részt vett a harcokban. A diákok 25%-a nem tudott válaszolni erre, míg 47%-uk arról adott számot, hogy tudomása van róla: családtagja részese volt a forradalmi eseményeknek, vagy éppen elszenvedője volt az azt követő megtorlásoknak. 28% válaszolt úgy, hogy családja nem volt érintett az 1956-os eseményekben. (Mindenképp elgondolkodtató, hogy míg 47%-uk mondta azt, hogy családja érintett volt valamiképpen az '56-os eseményekben, addig csak 38% gondolta úgy, hogy személyes életére nézve is van jelentősége az 50 évvel korábbi eseményeknek.)

Arra a kérdésre, hogy van-e a mai magyar közéletben olyan szereplő, aki a forradalmárok oldalán harcolt, mindössze 10% tudott megnevezni valakit. A válaszadók mindegyike tizenegyedikes és tizenkettedikes tanuló, az alsóbb évesek között nem volt értékelhető válasz. Ám a tizenegyedikesek válasza sem elfogadható, hiszen Nagy Imrét és Sinkovits Imrét említették. A tizenkettedikesek Göncz Árpádot, Wittner Máriát és Mécs Imrét tudták megnevezni.

Ezután olyan mai közéleti szereplőket kellett felsorolniuk, akik a szabadságharc leverésében tevékenykedtek '56-ban. Szintén 10%-nyi volt a válaszadók száma. A tizenegyedikesek most is csak történelmi személyeket neveztek meg, mint Rákosit, Gerőt, Kádárt. Más válaszadóknak Horn Gyula jutott eszébe, a tizenkettedikesek válaszai között olvashatjuk a következőket: „sokan vannak, megnevezésük túl hosszadalmas", illetve: „mai kommunista vezetők".

Diákjaink közül csak kevesen jártak valamely '56-os történelmi emlékhelyen eddig. A Terror Házát 38%-uk tekintette meg, a Corvin közben 10%-uk járt, a recski Nemzeti Emlékparkban 6%-uk volt, a Rákoskeresztúri köztemető 301-es parcelláját alig 4%-uk látta, a kiskunmajsai '56-os Nemzeti Emlékmúzeumba mindössze egyetlen diák jutott el.

Nemzeti/állami ünnepeinket diákjaink 63%-a tudta megnevezni hiánytalanul, bár közöttük sokan voltak, akik március 15-e, augusztus 20-a és október 23-a mellett október 6-át is ide sorolták (az összes válaszadó 47%-a), de 9% május 1-jét, az uniós csatlakozás napját is nemzeti ünneppé „emelte" válaszában. Hiányos választ adott 31%, 6% pedig egyáltalán nem válaszolt.

Fiataljaink 41%-ához az augusztus 20-i ünnep áll a legközelebb, 38%-nak március 15-e a legkedvesebb, október 23-a csak 7%-uknak a legfontosabb, 4% volt, aki számára egyik sem fontos (!), egy diák mondta azt, hogy neki mind egyformán értékes, a többiek nem válaszoltak.

Arra a kérdésre, hogy vajon az '56-osoknak vagy az ellentábornak élnek-e ma szellemi-lelki örökösei, a válaszadók 67%-a válaszolt igennel, 10%-uk nemmel, 5% nem tudja, a többiek nem válaszoltak.

A megkérdezettek lehetőséget kaptak arra, hogy leírják azt is '56-tal kapcsolatban, amit a kérdések nem érintettek. Kevesen éltek ezzel a lehetőséggel. Akik megtették, azok közül legtöbben újra azt kívánták kifejezésre juttatni, hogy keveset tudnak, vagy hogy szeretnének többet tudni 1956-ról. Néhányan voltak, akik itt jegyezték meg, hogy idén ünnepeljük a forradalom 50. évfordulóját. A következő válaszok születtek még: sok fiatal vett részt a forradalomban, Mansfeld Péter nevét is meg tudták említeni néhányan, mint a mai tizenhat-tizennyolc évesek lehetséges példaképét. Továbbá volt, aki azon véleményét írta le itt, miszerint: „nem lett volna szabad a tömegbe lőni!", továbbá „ha a magyar nép idén nem áll ki érdekei mellett és hagyja, hogy az orránál fogva vezessék, nem méltó '56-ra!". S végül, de nem utolsó sorban: „Éljen Magyarország!"

Utolsó kérdésként arról mondtak véleményt, hogy szerintük bűnbánat nélkül kell-e, szabad-e megbocsátani a bűnösöknek. 66% szerint nem, 17% szerint igen. Néhányan úgy gondolják, hogy ha meg lehet is bocsátani, felejteni nem szabad! A megkérdezettek kb. 15%-a nem válaszolt. Érdekes volt, hogy többen írták le, hogy Isten sem bocsát meg bűnbánat nélkül. Ugyanakkor azok, akik a megbocsátást tartják szükségesnek, szinte kivétel nélkül azzal indokolták válaszukat, hogy Isten ezt várja el tőlünk.

Történelemtanárok, magyartanárok, vallástanárok, osztályfőnökök, szaktanárok, művelődésszervezők, lelkipásztorok, egyháztagok, szülők, nagyszülők, bárki és mindenki, aki felelősséget érez a hazáért, a nemzetért, a fiatal generációkért! Bárcsak mi magunk is akarnánk sokkal igényesebbek lenni, bárcsak vágynánk minél többet tudni; jól tudni és helyesen érteni történelmünkből és jelenünkből. Bárcsak lenne bennünk késztetés, féltés és felelősségtudat, hogy mindezt továbbadjuk, hitelesen képviseljük, értékessé tegyük fiataljaink számára. Bárcsak ők is olyan nemzedék lehetnének, akik „legjobb tehetségük szerint, szívvel-lélekkel" kívánnának tenni és tennének is a hazáért, a nemzetért!

Szatmári Emília