Először családjáról kérdezem.

Édesapám lelkész volt, édesanyám tanítónő. Egy kis faluban nőttem föl, ajtónk mindig nyitva állt az emberek előtt, akik segítséget kértek, vagy beszélgetni jöttek. Amikor gimnazista és egyetemista koromban meghasonlásaim voltak, hogy tényleg van-e Isten, akkor Apa sohasem ütközött meg, soha nem direkt módon beszélt, hanem elmondta az ő gondolatait, és hagyta, hogy bennem érlelődjön meg, én érezzem meg, hogy valóban van.

Tanítani szerettem volna. El is mentem Debrecenbe felvételizni, de nem vettek föl. Utána ez úgy csapódott le bennem, hogy jobb is, mert akkor mindig azt kérdezgették volna tőlem, hogy miért járok templomba. Így viszont a műszaki egyetemen tanultam tovább, és ott nyugodtan tehettem azt, amit gondolok. Isten csodálatos tette volt, hogy amikor felnőttek már a fiaim, mégis a Debreceni Egyetem hallgatója lettem, és szereztem egy másoddiplomát szociális munkás szakon. 20 év tervezőmérnöki munka után, életem „második szakaszában" végezhettem azt, amit igazán szerettem.

Akkoriban kezdtek a vállalatok tönkremenni. A kollégáim egy része munkanélküli lett. Én még dolgoztam, de megláttam egy újsághirdetést, hogy posztgraduális szociálismunkás-képzés indul Debrecenben. Akkor megmozdult bennem valami, és eldöntöttem, hogy megpróbálom. Persze mindenki, még a család is mosolygott rajtam, hogy ugye ezt nem gondolom komolyan. Azt válaszoltam, hogy nem tudom, de azért elmegyek. Úgysem vesznek föl. 200 jelentkezőből húsz-egynehányat vettek fel. Engem is. Ekkor azt gondoltam, hogy így valóban el kell mennem, és ha nem is tudok járni munka mellett, legalább elkezdem.

Amikor elvégeztem az első évet. Akkor már a vállalatnál is egyre kevesebb munka volt, mire befejeződött a képzés, a céget is felszámolták. Ekkor egy kollégám hívott, hogy folytassuk tovább a tervezést, alakítsunk egy kft.-t. Választás elé kerültem, végül úgy döntöttem, hogy nem dolgozom tovább a régi területen, hanem ezt az új munkát próbálom meg. Akkor szerveződött Miskolcon az Ökumenikus Szeretetszolgálatnak egy csoportja, ennek beindításában, megszervezésében vettem részt.

Szerettem a tervezést is, de olyan munkára vágytam, amit a szívemmel is tudok csinálni: segíteni másoknak. Mindig megvolt bennem arra a vágy, hogy jobban megéljem a Biblia parancsait. Úgy gondoltam, hogy bár itt hivatalból kell segítenem, nem mindegy, hogy hogyan segítek. Kaptam olyan türelmet, erőt, indíttatást, hogy soha nem számított a munkaidő, a körülmények, csak az, hogy éppen mire van szükség.

Az Ökumenikus Szeretetszolgálat egy szociális irodát nyitott a „Szondi-telep"-hez közel. Itt munkanélküliekkel, börtönből szabadultakkal foglalkoztunk, de mivel közel voltunk a telephez, egyértelmű volt, hogy a telepiek is megkerestek, nekik is próbáltunk segítséget nyújtani. Később volt egy pályázati lehetőség családok átmeneti otthonának a létrehozására. Úgy láttuk, szükség lenne rá. Így kerültünk az Avasra, ahol sikerült megnyitni ezt az otthont.

A szociális munka valóban nem sikertörténet. Emberileg nézve, nagyon sajnáltuk azokat, akik nem tudtak továbblépni, akiknek nem változott jó irányban az élete. De ez nem jelentett megtorpanást. Emellett pedig nagyon sok apró siker is volt az életünkben. Valamelyik nap például utaztam hazafelé a buszon, és odajött hozzám egy asszony a köztisztasági vállalat mellényében: „Csókolom, Zsuzsika néni! Meg tetszik ismerni?" Eszembe jutott, hogy munkanélküli volt, a fia pedig börtönben. Most már van munkája, és a sok-sok nehézség ellenére talpon tudott maradni. Egyik nap a piacon egy másik asszony köszönt rám, és egy szál virágot adott a kezembe... ő a börtönbüntetésének letöltése után jött hozzánk.

Igen, többen is. Jellemző példa lehet az a rokkantnyugdíjas, aki többször segített nekünk, például ruhákat válogatni, és közben talán neki is erőt adott az, hogy ő is tud még tenni valamit. Így válhatott megtapasztalássá a Szentírás igazsága: „aki másokat felüdít, maga is felüdül".

De az önkéntesek nemcsak az Ökumenikus Szolgálatnál segítettek. Önkéntesek kezdtek el ekkoriban egy alapítványi munkát is: sérült gyermekeknek szerettünk volna egy napközi otthont létrehozni. Gyülekezetünkben is volt érintett család. Az édesanya a rendszerváltás után elmondta, hogy van egy vágya: milyen jó lenne egy olyan hely, ahol a sérült gyermekek szülei jó helyen tudhatják gyermeküket, egy kisebb létszámú, Krisztus szeretetét árasztó otthon. Így született meg a Békesség Háza Alapítvány. „Hiszek hitetlenül" kezdtük el az egészet, sok imádsággal. 18 családdal gyűltünk össze a mi otthonunkban, pénzt gyűjtöttünk, épületet néztünk, gyülekezeteket kerestünk fel, jártunk az önkormányzatnál... Három év múlva nyílhatott meg a Máon napközi. Szerződést kötöttünk az önkormányzattal, három év folyamatos működtetést kellett aláírnunk. Bár nem tudtuk, hogyan, mégis bíztunk benne, hogy ha már beindult, csak fog három évig működni. Munkatársakat kerestünk, személyesen beszélgettünk velük otthonukban, mert szerettük volna, ha csak olyanok dolgoznak ott, akik szívvel-lélekkel végzik munkájukat. Ennek tíz éve, ma már nemcsak napközi otthon, hanem bentlakásos is a Máon.

Végig nagyon alkalmatlannak éreztem magam. Az Ökumenikus Szeretetszolgálat miskolci vezetőjeként a munkám is teljes embert kívánt. Így a munka mellett egy másik intézmény működését szervezni nem kis megterhelést jelentett. A Jó Isten azonban úgy használt erre a munkára, hogy mindig csak egy kis feladatot bízott rám, így lépésről lépésre tudtam ezekkel megbirkózni. Először: csak egy alapítványt kell csinálni... van épület , és elég pénz, hogy napközit nyithatunk, aztán olyan épületet kellett keresnünk, ahol később bentlakásossá is bővülhet az otthon. Végül hiányzott a megfelelő képesítésű szakember. Ekkor - már nyugdíjasként - átmenetileg én vettem át az otthon vezetését, hogy legalább ez az akadály elháruljon. Addig csak itthonról, főleg adminisztrációs munkával járultam hozzá az otthon működéséhez.

Sok volt, féltem is közben, hogy milyen lesz majd a sérült emberek között dolgozni. Isten mégis gazdagon megáldott velük, szeretetükkel, világukkal, elképzeléseikkel. Nem magamtól volt meg bennem ez a kitartás. Én sokszor éreztem úgy, hogy nem fog menni. Mégis tudtam csinálni, mert folyamatosan erőnket megújító jeleket adott Isten. Amikor például kilátástalannak tűnt a helyzet, jött egy nagyobb adomány, a csekkszelvényen egy megerősítő Igével vagy jókívánsággal, és tudtunk továbbmenni. Ügyintézéskor megtapasztaltam, hogy előttem járt az Isten. Levelet kaptam. Ilonkának, annak az édesanyának a biztató, bátorító, vigasztaló sorait, akiben megszületett ennek az otthonnak a vágya. Nagy ajándék lett a vele való barátság.

Az is különleges ajándék volt, hogy a férjemmel együtt dolgozhattunk, hogy házaspárként tudott bennünket használni Isten. A férjem vállalta a kuratóriumi titkári megbízatást. Munka mellett is végezte a sokrétű, minden szabadidejét kitöltő feladatokat. Különböző adottságaink vannak, nélkülözhetetlenül egészítettük ki egymást ebben a munkában. Amiben én gyenge voltam, a férjem volt erős, amiben ő volt gyenge, abban én voltam erős. Újból megtapasztalhattuk, hogyan újít meg Isten kegyelme - egymás felé is. A fiaink is mellénk álltak. Elfoglaltságaik, időhiányuk soha nem jelentett akadályt számukra, hogy segítsenek a számítógépes dolgokban, nyomtatásban, fordításban. Sokszor volt lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy a vasárnapi sütemény elmaradt az alapítványi munka miatt, de megnyugtattak azzal, hogy vannak a süteménynél fontosabb dolgok. Amikor pedig már kezdtem elfáradni, és nem láttam a munka végét, a fiaim féltőn szembesítettek vele: „Anya, nem tudod abbahagyni?" Ekkor már sokat imádkoztunk a folytatásért. „Isten mindig kellő időben adja a segítséget." - biztatott idős lelkipásztor testvérünk. És valóban kaptunk egy olyan vezetőt, aki nemcsak munkahelynek tekinti az otthont, hanem szívvel-hittel végzi a munkát.

Megtapasztaltuk a reménytelen, kilátástalan helyzetek után az Ige igazságát: „Uram, Istenem! Sok csodás tervet vittél véghez értünk, nincs hozzád fogható." (Zsolt 40:6) Mi csak elkezdtük ezt a munkát, bíztunk benne, hogy lesz, aki továbbviszi, és hogy a nagyobb közösség is mellénk áll. Ennyi volt ránk bízva. Isten nem engedte meg, hogy erőnk elfogyásával abbamaradjon ez a munka. Ma már egyházkerületi intézmény a Máon, az Alapítvány pedig továbbra is segíti az ott folyó munkát.

Barnóczki Anita és Rácsok Gabriella