Csomós József püspök bevezető áhítatának alapigéje a Máté evangéliuma 22. részének 15-22. versei voltak:

„ (...) Mit is jelent ma a keresztyénség? Vajon nem ugyanezt? Vajon nem ugyanígy vannak ilyen és olyan csoportok, akik felteszik a maguk kérdéseit? De feltehetik ma a Mesternek? Imádság és bibliaolvasás viszonylatában igen. De azok, akik nem imádság és bibliaolvasás viszonylatában fogalmazzák meg a maguk kérdéseit, azok ezeket a kérdéseket nekünk szegezik. Nekünk, Krisztus tanítványainak.

Az első kérdés ezen a mai napon, amit Isten Igéje a szívünkre helyez, hogy Krisztus kései tanítványaiként, vajon az igazsághoz ragaszkodva tanítjuk az Isten útját?

Vajon készek vagyunk az ő igazságához ragaszkodva megmutatni ennek a világnak, hogy mit is jelent az Isten útja? S Jézusnak úgy feszül neki a kérdés, az egymással szövetkezett, két - mondjuk így - akkori politikai párt részéről, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? Erre a kérdésre nincs jó válasz. Erre csak rosszul lehet válaszolni. Mert ha azt mondja, hogy igen, akkor a nép nem fogja érteni, hogy hogyan mondhat ilyet a Messiás. Ha azt mondja, hogy nem, akkor ellenfeleinek nincs mit tenni, mert a többi már Rómára tartozik, mert nyílt lázadás.

Igen, az életnek vannak olyan helyzetei, amikor a nekünk szegezett kérdésre, igen és nem vonatkozásában, nincs jó válasz. És pedig nem azért, mintha megváltozott volna a parancs, hogy a te szavad legyen igen-igen és nem-nem. Hanem azért, mert ami azon felül van, az a gonosztól van, mint itt is. Ezt a gonoszságot átlátva mondja Jézus, „mit kísértetek engem, mutassatok nekem egy adópénzt, mutassátok már meg, hogy valójában mit is beszélünk". Zseniális a válasz, mert a feltett kérdésből arra lehetne következtetni, hogy a történet úgy folytatódik, hogy gyorsan elküldenek valakit, hogy keressen már egy olyan tisztátalan pénzt. Nem kellett elküldeni, mert valaki benyúlt a zsebébe a farizeusok vagy a Heródes-pártiak közül, és kivett egy dénárt. (...)

Innentől kezdve a beszélgetés már egészen más síkon folyik tovább. S ez a másik sík, már nem a politika síkja. Két politikai párt összefog, hogy eltegye az útból az igazat. És az igaz megszólal, és azt mondja, hogy nem „igen" vagy „nem" kérdése a dolog, mert ez az életnek egy másik síkja, amit úgy hívnak, hogy „időtől, politikai pártoktól, társadalmi széljárásoktól független értékrend". Pontosan az - adhatjuk Jézus szájába a szavakat -, amivel ti dicsértetek, hogy az igazsághoz ragaszkodva tanítom az Isten útját. Hát akkor vegyétek tudomásul, hogy ebben az értékrendben nem arról van szó, hogy te adsz-e valamit, mint adót, hanem az eredeti szöveg jelentése alapján, talán mondhatnám úgy is, hogy Jézus szavai azt jelentik, az Ő kijelentése, hogy adjátok vissza a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené. (...)

Ma, holnap és a most kezdődött hat éves ciklusban, felétek is fognak kérdéseket feltenni, és válaszaitokból ki fog derülni, hogy ez az emberi gondolkodás síkján az „igen" vagy a „nem" - vagy pedig igazsághoz ragaszkodva, az Isten útján, egy igazi értékrend.

Áldjon meg bennünket és könyörüljön rajtunk a minden kegyelemnek Istene, hogy ezt tudjuk képviselni, és azok, akik meghallják, azok elcsodálkozzanak, velünk maradjanak, és együtt áldjuk az örök örökkévaló Istent, kinek mindent köszönhetünk, Aki így szerette ezt a világot. Ámen."

Bölcskei Gusztáv püspök, a Zsinat lelkészi elnöke előadásában arról az Istenről beszélt, aki szereti ezt a világot: (...) Berzsenyi Dánielnek egy nagyon rövid, és a témánkat tökéletesen összefoglaló versével szeretném kezdeni, ezt a témát. Berzsenyi „Fohászkodás" című költeményében ezt írja: „Isten, kit a világ lángesze föl nem ér, / Csak titkon érző lelke óhajtva sejt. / Léted világít, mint a fénylő nap, / De szemünk bele nem tekinthet." Amit itt a költő leír, azt a bölcs tudós teológusok úgy fogalmazták meg, hogy Istenről nem lehet beszélni. Mert ha beszélünk róla, akkor már nem róla beszélünk. (...) Hogyha azt kérdezzük, vajon honnan tudunk, honnan tudhatunk mi, és mit tudhatunk Istenről, a világot szerető Istenről, akkor azt gondolom, a mi számunkra mindig ugyanaz az út marad, amelyiket Ő maga adott: a Szentírás útja. Egy néhány példán szeretném bemutatni, hogy hogyan jelenik meg a világot szerető Isten a Bibliában?

(...) Legelőször akkor hangzik el a Szentírásban, hogy valami nem jó, amikor már ott van az ember. „Nem jó az embernek egyedül lenni." Ezért alkot az Isten hozzá illő segítőtársat. Aztán az ember, aki nem hiszi el, hogy az Isten szereti, azt mondja - s ezt olvassuk az úgynevezett bűneset történetében -, hogy megjelenik a kísértő, és azt mondja az embernek: nagyon kedves és szép dolog ez, hogy itt most szabadon járhattok, kelhettek, meg még van mindenféle ennivaló is, de mi lesz, hogyha holnapra meggondolja magát az Isten? Jó lesz bebiztosítani magatokat erre az esetre! Egyetek ennek a fának a gyümölcséből, és olyanok lesztek, mint az Isten! Hogyha esetleg nem szeretne, akkor már nem tehet veletek akármit, mert olyanok lesztek, mint Ő.

Az ember elhíve ezt az őshazugságot, kivonja magát a szerető Isten hatásköréből, és akkor mi történik? Azt mondja az ember: induljunk el egy úton - Isten nélkül. Mindenki magában. Ez Káin és Ábel története. Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Az erősebbé az igazság. Megszületik Káin, csodálatos, ujjongó öröm kíséri a születését, mert kiderül, hogy van élet az Éden-kerten kívül. Ő az elsőszülött, ő fog örökölni mindent, ő viszi tovább az életet. Megjelenik mellette a kistestvér, Ábel, akinek már a nevében is benne van, hogy tünékeny, köd, pára, semmiség. Az életben egyszer előfordul, hogy ez a kis senki, megelőzi az elsőszülött nagyot. Az Isten rátekint az Ábel áldozatára, Káinéra meg nem. Erre azt mondja Káin, hogy: na, ez nem megy! Én azért nem élhetek jól, mert te itt vagy mellettem. Te akadályozol. Ez az az életforma, amelyben az ember, ha saját maga akar mindent megoldani, és mindent megteremteni, akkor a másik ember csak akadály lesz. Induljunk el egyedül, mindenki szerezzen magának annyit - mindegy, hogy a közösből, vagy az államéból, vagy akárhonnan -, amennyit bír, a gyengébb meg hulljon el. Ezen az úton a szerető Isten azt mondja az embernek, hogy így nem megy tovább, és jön az özönvíz.

Akkor jön a másik megoldás: azt mondja az ember, jó. Hát, ha ez nem tetszik az Istennek, hogy mindenki magában legyen - ma így mondanánk: individualista, egyéni -, akkor fogjunk össze. Mindenki közösen, de az Isten nélkül. Akkor olvassuk azt a történetet, hogy összejön a föld színéről az egész teremtettség, minden ember egy nagy közösség, nemzetközi, és azt mondja, hogy csináljunk valami nagyot - Isten nélkül. S megépítik a Bábel tornyát. S az Isten ezt az utat is lezárja, mert szereti az embert. De hát semmi sem jó ennek az Istennek: sem az egyéni út, sem a nemzetközi közösség útja?! Egyik sem jó igazán, és éppen ezért jön az ő megoldása. Hiszen miután ezt elolvassuk a Szentírásban, az első 11 fejezetében Mózes első könyvének, akkor így kezdődik a 12. fejezet: „és szólt az Isten egy embernek. Ábrám, kelj fel, menj ki a te földedből, a te házad népéből, s menj arra a földre, amelyiket én mutatok meg neked." (...)

Most én kínálok egy utat, amelyik sokkal hosszabb, amelyik sokkal göröngyösebb; ez a szerető Isten, a szövetséges Isten útja és akarata. Így szereti Isten a világot, hogy azt mondja: én ígérek valamit, és azt megtartom. Itt kezdődik, és innen indul el az a történet, amelyiknek a középpontjában, a gyújtópontjában ott áll a Názáreti Jézus, akiben Istennek ez a szeretete, ez a szövetséges, önmagát feláldozó szeretete itt van ebben a világban. S ez húzódik végig az egész Szentíráson. (...) Az Isten szeretete, amelyik szövetséget kínál, és szövetséget ajánl az embernek, fokozatosan testet e világban. Talán nem olyan megoldásokkal, amelyeket mi szeretnénk. De olyanokkal, amelyek az ő hűségét újra és újra bizonyítják. Isten az ígéretnek az Istene. „Én veled leszek". Ezért kell a karácsonykor megszületett gyermeket így nevezni: Immánuel, velünk az Isten. Ezért mondja a Názáreti Jézus: „Én veletek leszek minden napon a világ végezetéig".

(...) Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta, mert végül is, az Isten úgy jelenik meg, hogy Krisztusban mutatja meg nekünk az arcát. Azt mondja Jézus, aki engem látott, látta az Atyát. De nem tudjuk, hogy milyen volt Jézus? Nem maradt ránk hiteles ábrázolás. De aki látta őt, ahogy leült az emberek közé, és ahogy azt mondta: gyertek, akik fáradtak vagytok, és terheket hordoztok; egyenesedjetek fel, fogadjátok be egymást és örüljetek, mert közel az Isten országa - az látta az Istent. A történet szerint a tanítványok odamennek a Mesterhez, és azt kérdik tőle, hogy: Mester miért van az, hogy a régi időkben az emberek olyan gyakran látták az Istent? Olvassuk a régi írásokban is, hogy úgy beszélt az Isten Ábrahámmal, ahogy az ember a felebarátjával. Ma miért nem látjuk? A Mester azt mondja, talán azért nem látják ma az emberek az Istent, mert nem tudnak elég mélyre hajolni. Mert a világot szerető Isten a legmélyebbre lehajló a kétségeink, a nyomorúságaink, a bánataink közé, és meg tud jelenni ma is. (...)

Én azt kívánom, hogy közülünk mindenkinek újra és újra jelenjen meg, és mutassa meg az iránta és a világ iránti szeretetét, és mutassa meg, hogy hol van a mi feladatunk, hol van a mi helyünk, és hol van a mi küldetésünk!"

Orbán Viktor elnök arról beszélt, milyen az a világ, amelyben élünk. Előadása elején a magyar világ állandóságának és változásának történeti kérdésével foglalkozott. Ezt követően arról a világról és gazdasági rendszerről beszélt, mely egy újfajta alávetettségre kényszerít. A magyar gazdasági rendszer jellemzői közül elsősorban a nemzeti kiszolgáltatottságot hangsúlyozta, amelyhez kapcsolódott az a gondolat, hogy egy ilyen ember sikerről alkotott felfogása is torzul. „ (...) A '90-es évek önmegvalósító ideológiájának eredményeképpen ma a közfelfogásban siker az, ha gyorsan kizsákmányoljuk magunkat. Siker az, és sikeres az, aki gyorsan és munka nélkül tud meggazdagodni. Sikeres az, aki eléggé kíméletlen. Sikeres az, aki csak versenytársat lát a másik emberben, de sohasem együttműködő másik felet. Az ember „farkasnak-farkasa" gondolkodásmódot követők a sikeresek, az előre jutók. Siker az, amikor a magyar gazdaság a lehetőségeit külföldieknek játsszuk át. Legyen szó privatizációról, vagy külföldi befektetésekről. Ma siker az, ha elszabadítja magát az ember a közösségeitől. Legyen szó a családjáról, hitbéli közösségéről, vagy nemzetéről és szabadon, közösségi korlátok nélkül, a saját javára próbál előre jutni. Ma siker az, sikeres az az ember, aki a felelősségvállalás kötelékeit elvékonyítja és gyengíti. (...) Revízió alá kellene vennünk a mögöttünk hagyott húsz egynéhány esztendőt és megalkotni egy sikeres Magyarországot, ahol az a siker, az a sikeres élet, amely nem gyengíti, hanem erősíti mindannyiunk közös magyar, vagyis nemzeti értékét. Ehhez, Kedves Testvérek, egyetértésre és megegyezésre lesz majd szükség mindenkivel, akivel csak lehet. A presbitériumok és a presbiterek jó iskolát jelentenek ebből a szempontból."

Az Egyház és Állam viszonyának jövőbeni kilátásaira Orbán Viktor a következőképpen tért ki előadása végén: „ (...) Azt, ami most zajlik, folytatni nem lehet. Történelmi egyházak, közte a mi egyházunk is, világosan állást foglalt ebben a kérdésben.

Akármilyen kormány is lesz Magyarországon, az egyházellenes kurzust folytatni nem lehet. Én hiszem, hogy nincs olyan rövidlátó politikai erő Magyarországon, amelyik még egyszer olyan négy évet, négy olyan egyházpolitikai évet eredményezne, mint amit el kellett szenvedni.

Hiszem azt, hogy a baloldalon is változások lesznek. Mindannyian tudjuk, hogy a hívek között is nagy számban találhatók egyébként baloldalra húzó emberek. Ezt mindannyian tudjuk, minden gyülekezetben ismerünk ilyen testvért. Ez jól van így. Csak az a fontos, hogy az a tény, hogy a baloldallal és a baloldali pártokkal szimpatizálók között is vannak testvéreink, velünk azonos hitbéli meggyőződést vallók, ez végre érvényesüljön a baloldal politikájában is. Mindannyian abban vagyunk érdekeltek, és ezért közösen kívánhatjuk a baloldalnak, hogy lépje át a saját történelmi árnyékát, ami nem egyszerű. Történelmen túllépni sohasem egyszerű. De nekünk, függetlenül attól, hogy melyik politikai erővel szimpatizálunk, nekünk magyar reformátusoknak az az érdekünk, hogy a baloldal is átlépje a történelem árnyékát, és a történelmi egyházakra, közte a mi egyházunkra is, mint stratégiai nemzetépítő partnerre tekintsen. Ez az érdekünk, és ennek a változásnak hiszem, hogy el fog jönni az ideje. Kérek is mindenkit az egyházunkhoz tartozó testvérek közül, hogy akinek módja és lehetősége van erre, mert ahhoz a politikai táborhoz tartozik, hirdesse ezt a gondolatot, legyen eszköze ennek a változásnak. A következő négy esztendőben akármilyen kormány is alakul Magyarországon, ne kelljen a mi egyházainknak nap, mint nap alkotmányjogászokat alkalmaznia, és az Alkotmánybíróság elé vinni azokat a példátlan sérelmeket, amelyeket el kellett szenvednünk a mögöttünk hagyott esztendőkben. Mi nem arra szövetkeztünk, hogy alkotmánybírósági csatákat vívjunk a mindenkori világi hatalmakkal. Mi megadjuk a császárnak, ami a császáré. De ragaszkodunk ahhoz, hogy kötelességünk másik részét is teljesíthessük. Elvárjuk az államtól, hogy ebben ne akadályozzon bennünket. Ezért én hiszem azt, hogy az egyház és a politika, egyház és állam viszonyában jobb idők elé nézünk, mint amilyen időket magunk mögött tudhatunk.

Ez persze nem jelentheti azt, hogy elérkezhetünk az éteri béke állapotába. Mindig lesznek harcok, amelyeket meg kell harcolnunk. Hogy ez mennyire így van, zárásként engedjék meg, hogy Jókai Mórnak néhány sorát idézzem, a „Jövő század regénye" címet viselő művében írta a következőket. Ma is írhatta volna, és a következő száz évre is érvényben marad, amit akkor írt. Így fogalmazott: „Még száz év múlva is lesznek emberek, sokan lesznek, akik hazájukat szeretik, kik az emberiség nagy bajait orvosolni törekszenek, kik a semmiből teremteni, az ember-erőt Isten-erővé emelni igyekeznek. De ezekkel szemben ott fog állni az a másik óriás, akinek a neve Nihil, a Semmi, aki nem hisz semmit. Sem Istent, se hazát, se nemzetet, se túlvilágot, se államot, se emberi törvényt, se családot, se becsületet, se költészetet. Aki megtagadja a múltat, nem bánja a jövendőt, akinek nincs más célja, mint a mai nap, más ura, mint az Én, más törvénye, mint azt tenni, ami neki jólesik."

Nos, ez az ellenfél mindig itt lesz Magyarországon is, mindig itt lesz Európában is. Én azt kívánom a Testvéreknek, hogy adjon Önöknek presbiteri szolgálatukhoz a jó Isten sok erőt, jó egészséget, és végezhessék sikeresen munkájukat az Önök előtt álló nehéz hat esztendőben. Köszönöm, hogy meghallgattak."