Előző kötete (Balkáni szürkület, 2002) élmény- és érzékenységformáit továbbvivő legújabb verseskönyve Homályhatáron címmel 2004-ben Dunaszerdahelyen jelent meg. A csönd esztétikájára, a sorközökre és a kitöltetlen helyekre figyelmező, végletekig redukált versvilág - némiképp Pilinszkyre emlékeztető módon - olyan kerülőút, amely a megformált szavakon keresztül vezet a hallgatáshoz. Barabás Zoltán versei tanúsága szerint úgy tud beszélni, mintha voltaképpen hallgatna. Jól tudván azt, hogy az elnémulás talán tud még mondani valami súlyosat és lényegeset. Magunk is tapasztalhatjuk, hogy vékonyka földi jelenlétünk során az Istenhez intézett kérdések nemegyszer válasz nélkül maradnak. Gyaníthatóan azért, mert Isten csöndjébe és békéjébe csak a tökéletes hallgatás és elnémulás, a lélekteljes befelé figyelés vihetne el bennünket.
Barabás Zoltán szerénységében súlyos és súlyosságában szerény kötete a nyelvi sűrítés, a gondolathoz mért maximális tömörség, a jelenlét- és emlékezetvesztéssel dacoló lényeglátó pontosság és a csiszolt formarend igen szép példája. A Homályhatáron egyik méltatóját, Fekete Vincét idézve valóban „sallangoktól mentes, halk szavú, rezignált" költészet ez, amely letisztult formakultúrával, elégikus visszafogottsággal, bölcsen és fegyelmezetten beszél emberéltünk megkerülhetetlen kérdéseiről s a kreatúra-tudat sokszor alig kimondható, nehezen feloldható tartalmairól.
A Bibliához eszköztelenül szikár, tudatosan alulstilizált beszédmódjával is szorosan kötődő lírai alany létformáját hit és tudás, feltétlen alázat és emésztő kételyek egyidejű jelenléte határozza meg. A történelmi és metafizikai tapasztalat érintkezésére, a személyes és személytelen egyensúlyára épülő költői univerzum beszélőjének pozícióját a mozdíthatatlan zártság és a megrendült nyitottság egyszerre jellemzi. Ehhez igazodó esztétikai magatartását pedig a szakrális és profán, a fenséges és alantas, az éteri és démoni színejátszó selyemként való nyugtalanító villódzása, vágyott idill és kényszerűen elszenvedett tragikum állandó érintkezése teszi egyedivé és élményszerűvé.
A kegyelmi időt a világomlásra is kiterjesztő verseskönyv talán azáltal sugározza a legtöbb erőt és méltóságot, hogy képes az utolsó stációkkal való illúziótlan szembenézésre. Riadalom és reménykedés köztes pozíciójában változatlan érvénnyel őrizve és artikulálva a keresztényi/ keresztyéni hitünkből fakadó hűséget és helytállást. Azt a fajta feltétlenül Istenre hagyatkozó és töretlenül őbenne bízó magatartást, amely az úrvacsorát megelőző fohászkodásban fejeződik ki: „Tiszta szívet teremts bennem és az erős lelket újítsd meg bennem!"
A Biblia mellett a magyar és világirodalmi kánonból, valamint a kulturális emlékezet egyéb rétegeiből is gazdagon merítő verskötet eszmélkedésünket segítő, szemléletünket tágító és távlatosító olvasmány. A Homályhatáron című kötet a posztmodern bizonytalansághangulatán és rezignációján sajátos módon fölülemelkedve, a partiumi és erdélyi vonatkozásokat egyetemes összefüggésekbe helyezve - a Biblia és Pascal tanításával összhangban - erősítheti azt a meggyőződésünket, hogy valójában csak kétféle emberi magatartás tarthat számot az értelmes jelzőre: amelyik ismeri Istent és teljes szívvel követi őt, illetve amelyik nem ismeri, ám teljes szívvel keresi őt. Avagy az ismétlődések révén a kötet kompozícióját és jelentésvilágát leginkább meghatározó fény és homály motívumaira az európai kultúra egy másik, szintén Blaise Pascaltól való kulcsmondatával reflektálva: „Mindig van elég fény ahhoz, hogy lásson aki akar, és mindig van elég homály ahhoz, hogy ne lásson, aki nem akar.".
Elhangzott az egri Kálvin Házban 2006. március 17-én.
Ködöböcz Gábor