Kezdjük az elején... Az utóbbi időben egyre mélyebbre süllyedtem, az ivás csak kifogás volt, az ivás a gondok elűzésére szolgáló dimenzió volt, ami nem járt mással, mint lesüllyedéssel, a koszba, piszokba, egy másik rossz világba. Reggelente a felkelés fájdalmas volt, gyötört a lelkiismeret, s egyszerűen hányingerem volt magamtól. Erre csak az újabb ivás adott valami enyhítést, de ezzel nem múlt el a gond és a probléma. Olyan volt ez, mint mikor a levágott kezű ember bevesz egy marék fájdalomcsillapítót, de a sebet nem köti be. A vég az, hogy elvérzik és elpusztul, de lehet, hogy a fájdalmat nem érzi. Ördögi kör ez, ami a pusztulásba vezet.

Azt gondolom, hogy sokan küszködnek hasonló problémával. Mindegy hogyan, a lényeg az, hogy iszunk és iszunk, pusztítva magunkat, családunkat, gyermekeinket, majd jön a válás, a teljes elszigetelődés, ami még lejjebb taszít. Nem is beszélve arról, hogy mindez kihat a családunk egészségére: mindenki sérül egy alkoholista körül, még ha ez első látásra nem is észrevehető.

Nem csak az ital, hanem más károsító szerek is ugyanezt teszik, sőt az eredmény is ugyanez (drog, gyógyszerfüggőség, játékfüggőség stb.). Azt kell megérteni, hogy ebből az ördögi körből nem lehet önerőből megszabadulni, minden esetben segítséget kell kérni. „Kérjetek és megadatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek..."

Hát én zörgettem, hiszen ezzel kezdődik az én történetem, és Istennek van humora... Vajon kinek jutna eszébe, hogy részegen, este tíz órakor bezörgessen az új paphoz, hogy megismerje? - Hát nekem. A kocsmából részegen hazafelé - ma már tudom, hogy Isten akaratából - betértem a parókiára. A pap kedvesen fogadott, behívott, ülőhellyel kínált, és beszélgettünk. Csak az volt a probléma, hogy másnap nem emlé­keztem semmire. Mindez a következő nap is megtörtént, amikor már kisebb véralkohol szinttel tértem be a parókiára, s valami foszlányok megmaradtak bennem. Valamilyen jó és pozitív hatást tett rám a pap, hiszen összeszedve minden bátorságomat harmadjára józanul jelentem meg nála. Bár le kellett győzni a lelkiismeret-furdalásomat, de végül sikerült, és ott voltam. Nem éreztem, hogy a pap haragudna rám, s lassan megnyugodtam, és beszélgetni kezdtünk. Látta rajtam, milyen rossz bőrben vagyok, s beszélt nekem egy misszióról, ahol a szenvedélybetegeken segítenek.

Ez nem elvonó! A RIM Református Iszákosmentő Misszió, amely Dömösön található. Jóformán gondolkodás nélkül rábólintottam: megyek. Időpontot kaptam január 9-ére, amikor a pap elvitt saját költségén. Ahogy beléptem, már tudtam, jó helyen vagyok. Mindannyian csodákat éltünk át, a kiszolgáló személyzettől az orvoson át a lelkészekig, mindenki nagyon kedves, senki sem ítél el azért, mert alkoholista vagy. A kéthetes program nagyon sűrű, a nap teljesen be van osztva reggel 10-tőI este 9-ig. Mindenkit befogadnak: a hajléktalant ugyanúgy, mint az ügyvédet és az orvost. Sőt közismert emberek is sokszor ide jönnek.

A 12 napos gyógyító hét után hazajöttem, mindenkinek az volt a véleménye, hogy jobban nézek ki, még szeretett háziorvosunk is megdöbbent a látott különbségen. S ami a legfontosabb, én is jól éreztem magam, mert Isten segített rajtam, s ha rajtam segíteni tudott, rajtad is tud. Saját erőnkből nem fog menni, csak Ővele. Még annak is, aki nem hisz Istenben, megér egy próbát...

Ha magunkért nem is, legalább szeretteinkért tegyünk valamit szenvedélyünk ellen!

„Az alázatosságot öltsétek fel!" (1 Péter 5,5)

Fülöp Attila