„És gyűjtött Salamon…” (4)

Mindannyian gyűjtünk valamit: pénzt, élményt, emlékeket. Gyarapítani akarjuk a környezetünket, kényelmesebbé akarjuk tenni az életünket. Talán az emberlétnek az egyik legalapvetőbb tevékenysége a gyűjtögetés. És ezért a célért áldozunk időnkből, erőnkből vagy anyagi forrásainkból. Úgy igyekszünk gyűjteni, mintha majd azt magunkkal vinnénk az örökkévalóságba. De ha tudjuk is, hogy mi nem tarthatjuk meg mindazt, amit az életben gyűjtöttünk, abban reménykedünk, hogy majd az utódaink épp annyira meg fogják becsülni a hagyatékunk, mint amennyire mi magunk. Sokszor azonban sajnos nem így történik.

Egy névtelen író mesél egy amerikai utazó látogatásáról a tizenkilencedik századi lengyel rabbihoz, Hofetz Chaimhoz: Megdöbbenve látta, hogy a rabbi otthona csupán egy egyszerű, könyvekkel teli szoba, egy asztallal és egy paddal. Az utazó megkérdezte: „Rabbi, hol vannak a bútorai?” „Hol van a magáé?” – kérdezett vissza a rabbi. „Az enyém?” – kérdezte zavartan az amerikai. „De hát én csak átutazóban vagyok itt.” „Én is” – mondta Hofetz Chaim.

Az előző igeszakaszból láthattuk, hogy Salamon nem célként tekint a sok földi javakra, hanem eszközként, amelyeket Isten dicsőségére és a nép javára fordíthat. Aki tudja, hogy csak átutazóban van itt ebben a földi életben az nem öncélúan gyűjt, hanem azért, hogy azt eszközként használhassa, amivel segítheti a felebarát életét és így dicsőséget szerezhessen Istennek.

Imádság

Segíts nekünk mennyei Atyánk, hogy mind arra, amit ebben a földi életben gyűjthetünk, arra ne úgy tekintsünk mint önös célra, amivel a saját életünket akarjuk gazdagabbá és kényelmesebbé tenni, hanem úgy mint eszközre, amivel a környezetünkben élő embereket szolgálhatjuk. Bocsátsd meg nekünk, ha oly gyakran nem vesszük észre a szükségben szenvedőket. Nyisd meg a szemünket, hogy az irántad való hálából cselekedhessük a jót, amellyel megnyilvánulhat a mi élő hitünk. Ámen.