„Ezért szeretett testvéreim, mennyei elhívás részesei, figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra, aki hű az Ő megbízójához.„ (1, 2a)

A fókuszváltás napja

A Krisztus utáni első század hatvanas éveiben a Római Birodalomban élő zsidókeresztyének egzisztenciális és szellemi, lelki válságba kerültek. A zsinagógából kiközösítették őket, a társadalom perifériájára szorultak, és mindennapos zaklatásokkal kellett szembe nézniük. Ebben a kiélezett, feszült helyzetben nagy kísértést jelentett számukra a visszatérés a mózesi törvényekhez és a templomi kultuszhoz, amely a Római Birodalom által jogilag elismert, engedélyezett vallás volt. A levél szerzője nem Mózes tekintélyét akarja csorbítani, amikor rávilágít arra, hogy a mózesi törvényekhez való visszatérés lelki hátraarc lenne. Mózes a zsidóság szemében a legtekintélyesebb személy volt, az egyetlen, aki közvetlenül Istennel beszélt. Isten üdvterve azonban a történelem színterén új korszakba lépett, ahol az Ószövetség hűséges, elhívott szolgái átadják helyüket Isten Újszövetségi terve beteljesülésének. Ezért a szerző egy radikális felszólítással indítja el a bibliai szakaszt: „tekintsetek a mi hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra.”

A magyar tekintsetek szó mögött egy olyan görög kifejezés áll itt a bibliai szövegben, amely sokkal többet jelent egy futó pillantásnál. Ez a szó egy mély, fókuszált és intenzív szellemi, lelki koncentrációt jelent. Azt jelenti, hogy rászegezzük a tekintetünket valakire úgy, hogy a látottakat elemezzük és feldolgozva beépítjük a mindennapi életünkbe, kizárva minden más zavaró tényezőt. A szerző itt nevezi az Újszövetségben egyedüli módon Jézust apostolnak, küldöttnek, majd arkhiereüsznek, főpapnak. Jézus Krisztus az, akit az Atya küldött hozzánk, hogy kinyilatkoztassa számunkra az élő Istent, és mint főpap, egyedüli közbenjáróként hordozzon és képviseljen minket az Atya jobbján. A bibliai szakasz kulcsszava a ház, amely a bibliai nyelvben nem kőből épített házra akar itt utalni, hanem Isten népére, a hívők lelki, élő közösségére. A szerző egy zseniális képpel világítja meg Mózes és a Jézus Krisztus közötti különbséget. Mózes hűséges volt az egész házban, mint megbecsült, magasrangú szolga. Jézus Krisztus azonban a ház fölött áll, mint Fiú, aki a ház örököse, tulajdonosa, sőt a ház építője. Egy megbecsült szolgához ragaszkodni nagyon szép dolog, de nem a Fiúval szemben, amely konok makacsságot jelent saját terveinkhez, de nem engedelmességet és szeretetet Isten terve iránt. Egy példatörténet szerint Christopher Wren, a híres 17. századi építész éppen a londoni Szent Pál Székesegyház újjáépítését vezette a nagy tűzvészt követően. Egy nap inkognitóban sétált a munkások között, és megkérdezett hármat közülük, hogy mit csinálnak. Az első így felelt: „Köveket faragok, hogy eltartsam a családomat.” A második ezt mondta: „Egy nagy kőfalat építek.” A harmadik munkás azonban letette a vésőt, felnézett a hatalmas állványzatra és büszkén így szólt: „Én Sir Christopher Wrennek segítek felépíteni a földkerekség legcsodálatosabb katedrálisát!” Ez a harmadik ember nemcsak a saját kis kődarabját látta, hanem a tervező és az építő nagyságát. Amikor az életünkben csak a napi nehézségeket és a vallásos részfeladatokat látjuk, elfáradunk. Meg kell látnunk a Tervezőt és a Fiút, Jézust, aki az egész életünk és a mi életünk és családunk, Anyaszentegyházunk háza népének is bölcs építője. Tudunk-e az Úr Jézus nagyságára fókuszálni, engedjük-e, hogy így még a hétköznapi munkánk is az örökkévalóság tervének élő részévé válhasson?

A mai igeszakaszunk arra hív minket, hogy vizsgáljuk meg a lelki látásunkat, fókuszunkat. Amikor az életünk viharossá válik, a ránk nehezedő külső nyomás és a nehézségek súlya alatt hova, kire nézünk először? Ilyenkor sajnos hajlamosak vagyunk múltbeli eseményekhez, vagy saját vallásos teljesítményeinkhez visszatérni; lefelé, vagy hátra tekinteni. A megszokások és a vallásos formák azonban csupán szolgák az életünk házában, nem képesek minket sem megváltani, sem kiszabadítani a kríziseink idején. Tudjuk, Mózes fókuszpontja is a hatalmas, elhívó Istenén nyugodott, amikor a néppel együtt, előttük a Vörös tenger, hátuk mögött az egyiptomi haderő kettős túlereje tette őket próbára. A nép zúgolódott, hátratekintett, Mózes imádkozott, feltekintett az őt elhívó Istenére. Itt a fókuszváltás ideje: nézz fel Jézus Krisztusra, aki építője, megtartója üdvözítője egyéni és közösségi életünknek. Péter egykor, amikor a viharos tengeren, a többi tanítvánnyal együtt küzdöttek a halálfélelemeikkel a hánykódó halászhajójukban, amikor Péter meglátja Jézust közeledni, minden bizonytalansága ellenére ezt kiáltja: Jézus, ha valóban te vagy az, engedd meg, hogy hozzád menjek a vízen járva. Amíg Jézus volt élete egyetlen fókusz pontja járt a nagy mélységek felett. Amint a viharos szélre és a vad hullámokra tekintett, levette tekintetét Jézusról, azonnal süllyedni kezdett. Most már tudta, kit hívjon segítségül: Jézus ment meg! (Mt 14, 22-33). Jézus kihúzta Pétert a nagy mélységből, és nem ez volt az utolsó szabadítása Péter életében. „Ezért szeretett testvéreim, mennyei elhívás részesei, figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra, aki hű az Ő megbízójához.„ (Zsid 3, 1,2a)

Imádság: Úr Jézus Krisztus! Magasztallak Téged, mert Te nem csupán egy vagy a történelem nagy tanítói, vagy vezetői közül, hanem Te vagy a ház Építője, Örököse és Ura. Bocsásd meg, amikor a nehézségek idején a régi, megszokott emberi szokásaim mögé bújok, vagy a saját vallásos teljesítményeimben keresek biztonságot. Kérlek, adj nekem hűséges és tiszta szemet, hogy a mai napon se jobbra, se balra ne tekintsek, hanem egyedül Rád fókuszáljak. Te hordozod az életemet, mert Te vagy a nekem ajándékozott hit Garanciája! Jézus nevében, Atyám köszönöm, hogy meghallgattad imádságomat! Ámen.