Ezután ránehezedett az ÚR keze az asdódiakra, és pusztította őket. (6)

Folytatódik a történet. A filiszteusok örömmel vették birtokba a szent ládát. Azt hitték, hogy ezzel örökre biztosítva van a győzelmük Izráel fölött. De nem sokáig tartott az örömük. Mert a szent láda körül fura dolgok történtek: ledőlt istenüknek, Dágonnak a szobra, többször is, mire rájöttek, hogy a szent láda miatt lehet. Elküldték tartományról tartományra, de mindenütt csak baj történt körülötte. Rá kellett jönniük, hogy a népet ugyan legyőzték, de Istenüket nem. Azt hitték, az Úr elhagyta népét, pedig csak tanítgatni akarta őket, mert azt akarta, hogy visszatérjenek hozzá.

Az Úr a filiszteusokat sem elpusztítani akarta, csak rájuk nehezedett a keze. Vagyis figyelmeztetni akarta őket, hogy nem őket illeti a szent láda. Először csak finoman jelzett, de nem értették. Ezért lett egyre nehezebb a keze, ezért lett egyre nagyobb a nyomás a népen. Hogy értsék meg: ez nem jó.

Isten nem bottal ver – mondja a nép bölcsesség – csak néha ránehezedik a keze az emberre. Arra, aki nem figyel rá, akit nem érdekel és nem zavar, hogy mit szeretne az Úr. Arra nehezedik rá a keze, aki figyelmen kívül hagyja az Ő törvényét, parancsolatait és a saját útján jár. Arra nehezedik rá a keze, akinek nem az Úr van az életében az első helyen.

Sámuel óta sokakra nehezedett már rá az Úr keze. Reformáció ünnepére készülve gondolhatunk arra az időszakra, amit „sötét középkor”-nak szoktunk nevezni. Ez az a korszak, amit az abaúji káténk igy tanit: „Az egyház az idők folyamán letért a Szentírásban kijelölt útról és emberi tévelygések miatt megromlott, ezért szükség volt megújítására”. Ekkor az egyház finoman szólva nem állt a helyzet magaslatán, nem véletlenül tudta Luther Márton 95 tételben összefoglalni azt, hogy hol cselekszik mást az egyház, mint ami le van írva a Szentírásban.

A reformáció nem más, mint visszatérés ahhoz az Úrhoz, akitől elfordult az ember. A cél az Isten melletti megmaradás. Egykor is és most is. Csak csendben kérdezem: az egyházaink állapota ma nem azért olyan, amilyen, mert híjával vagyunk az Úrra való figyelésnek?

Manapság, amikor divat Istent okolni, mert nincs békesség, de vannak nehézségek, nyomorúságok, háborúk és egyebek világszinten és vannak egyéni elakadások, kudarcok, szenvedések, érdemes a dolgok mögé nézni: Miért nehezedett ránk az Úr keze? Mit nem tettünk meg, amit meg kellett volna tenni és mit tettünk, amit nem kellett volna? Mivel érdemeltük ki azt, ami most történik velünk, körülöttünk? Mivel értük el, hogy oda jutottunk, ahol most vagyunk? Érdemes azon is elgondolkodni, hogy mit tehetnénk, hogy jobbra forduljanak a dolgaink – egyéni, de egyházi és világi szinten is.

Lehet bármi nagyon jól hangzó mentőakciót tervezni, szervezni, de ez nem biztos, hogy a megoldás felé visz. Ha mi sem akarunk tenni semmit, csak lobogtatjuk az egyház jelképeit, mint a filiszteusok a szent ládát, ne csodálkozzunk, hogy nem javulnak a dolgok, hanem még jobban ránk nehezedik az Úr keze.

Ha viszont magunkba nézünk meg fogjuk találni az okot, az okokat. És ha ezt tudjuk, akkor meg fogjuk találni a módját is annak, hogy hogyan tudjuk elmozdítani, eltávolítani magunkról, magunktól az Úr kezét.

Tőlünk se fordul el teljesen az Úr. Minket se hagy elveszni. Azt szeretné, ha nem fordulnánk el tőle. Azt szeretné, ha megtartanánk parancsolatait. Azt szeretné, hogy a mi életünkben is Ő legyen az első helyen. Szeretné, hogy ne látszólagos, ál-megoldásokat keressünk, hanem teljes szívünkkel hozzá térjünk.

„Jézus, engedd hozzád térnem, Veled halnom, veled élnem.” Ámen (485. dicséret)