"Jaj nekünk! Ki ment meg bennünket ennek a hatalmas Istennek a kezéből" (8)

Sámuel könyvének soron következő fejezetei Izráel és a filiszteusok harcairól szólnak. Ebben az időszakban Izráel nem igazán követte az Urat. És ennek több területen megvannak a következményei. A harcokban is. Az Úr ugyanis megengedi a filiszteusoknak, hogy legyőzzék Izráelt.

Izráel, bár tudja, hogy az Úr áll a vereségük mögött, mégsem azzal foglalkozik, hogy kiderítsék miért fordult el tőlük az Úr. Egy egyszerűbb megoldást választanak: hozzák a szövetségládát, a szent ládát, és azt gondolják, hogy ha az Úr jelenlétének jelképe ott van a csatában, akkor csak győzhetnek.

Mennyire emberi gondolkodás: nem kell semmit tenni, nem kell semmin javítani, ott van a szent láda, az Úr jelenlétének a jelképe, elég az is.

A filiszteusok meg is ijednek, mivel ők is úgy hiszik, hogy a szent láda az Urat jelképezi. Ezért a kérdés: „Ki ment meg bennünket ennek a hatalmas Istennek a kezéből?” Sok mindent tudnak már arról az Úrról, aki ide vezette népét. Ismerik Isten hatalmát. Tudják, ha az Úr kezébe esnek, az vereséget, pusztulást jelent. Ezért a félelmük, az aggodalmuk.

Mígnem a bíztatás hatására, hogy „Legyetek erősek, legyetek férfiak” összekapják magukat. És győznek. Na, nem az erejük miatt, hanem mert az Úr engedi. És a szövetség ládáját is elvitték…

Abból a kérdésből, ami a szövetség ládája láttán előtört a filiszteusokból, úgy tűnik, mintha ők jobban ismerték volna, jobban tiszteletben tartották volna Izráel Istenét.

És mi? Tudjuk-e ki a mi Istenünk?

Ismerjük-e cselekedeteit a régmúltból és felismerjük-e a mában?

Vagy megelégszünk a jelképeivel és azt gondoljuk az elég?

Mit keresünk, amikor Istent keressük: valakit, aki megment tőle, vagy ŐT magát, a Megmentőt?

Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engemet, ó Uram, hűséges Isten. (Zsolt 31,6) Ámen.