Napi lelki táplálék

1Sám 2

Napi Ige – Dr. Homoki Gyula

A Református Bibliaolvasó Kalauz magyarázatos napi tápláléka.

„Igen nagy volt tehát az ifjak vétke az Úr előtt, mert megutálták az emberek az Úrnak szóló áldozatot.” (17)


Kontrasztos rövid epizódok egymásutánja áll előttünk ebben a fejezetben. Egy meddő nő gyermeket szül és örömujjongása szinte a fülünkben visszhangzik hálaénekében. Eközben felelőtlen és megfeddhetetlen ifjú papok erőszakkal követelik maguknak a legzsírosabb falatokat a szerencsétlen egyszeri hívektől. A gondos anya ruhácskát készít kicsi, szentélyben növekedő fiának, miközben az agg főpap korholja a korholhatatlan gyermekeit. Gyermekek születnek, és gyermekek fölött hangzik ítélet. Ésatöbbi. Csak kapkodom a fejem olvasás közben. Egyszer mosolygok, elbazsalygok megható jeleneteken, máskor szörnyülködök. Ez is, az is Istennel összefüggésben történik. Egyiknek és másiknak is a szent hely ad teret. Ez az Isten mindenkori egyháza a világ kezdetétől fogva annak végéig. Hofnik, Fineások, Annák, Sámuelek, Élik – mind ott tolonganak az oltár körüli relatív távolságban-közelségben, felruháznak és lecsupaszítanak, konkolykodnak vagy épp teremnek. Nem 2024 az első év a világ történetében, amikor a papi szolgálatra szenteltek visszaélnek az emberi bizalommal. Nem idén kezdődött a húsos falatokra menő vita, és nem is manapság kezdi a társadalom megutálni az Úrnak szóló áldozatot a papok vétkei miatt. Nem felmentő megállapítás ez, és nem is antiklerikális manifesztó, de valami örök késélentáncolást mégiscsak megsejtet. Valami olyasmivel rezonál ez a lesújtó látlelet, mint amire Jézus később felhívja tanítványai figyelmét: a gyermek, a legkisebb megbotránkoztatása malomköves süllyedést követel (Mt 18,6). Ott látom az Annákat és a cseperedő Sámueleket magunk körül, akik már puszta jelenlétükkel ítélnek fölöttünk. Református hitünk minden keresztyént papként tart számon, akik önmagukat élő hálaáldozatként adják oda Istennek. Fontos, talán a legfontosabb ebben a meghatározásban ez a visszaható névmás, ez az önmagunkat. Talán soha jobban nem volt még sürgetőbb feladata a mai egyetemes értelemben vett papoknak, hogy végre önmagukat adják oda. Ne állásfoglalásaikat, elvi megfontolásaikat, ilyen vagy olyan meggyőződésüket, hanem önmagukat. Ha létezhet még bármiféle törlesztés, amivel kárpótolhatjuk a kifosztott embereket, az nem az elorzott falatok visszaszolgáltatásában, hanem önmagunk odaadásában és odaáldozásában kellene keresnünk. Szavainknak amúgy sem fognak már hinni. Kevesebbel már talán be se érik. Ez az odaszánás, ez az istentisztelet, ez a szent áldozat az, ami tetszik Istennek (Róm 12,1).


Imádság: Szent Isten, szentségtelen papjaid vagyunk, akik ezer és egy módon visszaélünk a ránk bízott javakkal és az áldozók bizalmával. Könyörülj rajtunk! Az egyetlen tiszta és szent főpap, Krisztus érdeméért kérünk, munkáld bennünk az akarást és készséget, hogy odaszánjuk magunkat neked élő és szent áldozatul, hogy teremhessük a megtérés jó gyümölcseit! Ámen.

Korábbi napok napi lelki táplálékai