A Református Bibliaolvasó Kalauz magyarázatos napi tápláléka.
/Mt24,45–51/
„Ha pedig a gonosz szolga így szólna szívében: késik az én Uram…” (48)
„De ha nem tenné is”, mondják Dánielék, és ebben a mondatban benne van a hit feltétel-nélkülisége, vagyis hogy nem a jövőbeni jutalom, vagy a biztos büntetéstől való félelem miatt, hanem az Istenbe vetett feltétel nélküli hit miatt. Dánielék története arra emlékeztet, hogy a hit élet-halál kérdése, és nincs olyan kétely, vagy meggondolatlanság, ami az útjába állhatna.
Jézus példázatában a szolga pusztán azért, mert „késik” az Úr, feljogosítva érzi magát, hogy olyan módon cselekedjen, mintha az Úr már soha nem is érkezne meg, sőt, mintha az Úr nem is létezne, vagy esetleg egyenesen mostantól ő maga töltené be az Úr helyét. A gonosz szolga esete a jövőbeni jutalom, vagy a biztos büntetés miatti „hit” példája, vagyis hogy a szolga nem a feltétel nélküli elköteleződés által motiváltan viselkedik szolgaként, hanem mint aki jutalmat remél, vagy a büntetéstől fél. Ez valóban csupán „viselkedés”, egy szerep eljátszása, és nem valódi „szolgaság”. Nem valódi szolga, csupán „utánzat”, vagyis úgy tesz, mintha „szolga” lenne, de valójában ez egy hamis szerep.
A példázat a „hűséget” állatja elénk célként, vagy elérendő minőségként. Mind a bibliai mind a régi magyar nyelvben a hit és a hűség egyazon szótőből származik, és az azt jelenti, hogy nem lehet hinni hűség nélkül, és nem lehet hűségesnek lenni hit nélkül. Szívesen fordítom le a hűséget „elköteleződésként”, hiszen amikor valakihez (vagy valamihez) hűségesek vagyunk, ez ránk ró felelősséget, hogy magunkat „kötelezzük el”, vagy ha a szentség fogalmát használjuk, akkor magunkat „különítsük el”, Isten mellett, vagy Istennek.
Amikor „hamis szolga” módjára „úgy teszünk, mintha”, akkor szeretnénk ezt az „emberfelettit” megoldani Istent kihagyva, és amikor a helyzet élessé válik, akkor lesz nyilvánvaló, hogy a hitünk csupán emberi erőlködés volt, ami nem bírja ki a valódi megpróbáltatásokat. Erkölcsileg megbukunk, önmagunkból kifordulunk, kiderül, hogy a „hívőségünk” csupán komfort-keresztyénség volt.
Érdemes elgondolkodnunk, hogy a hitünk mennyire egyéni erőlködés, és vajon kiállja-e a „tűzpróbát”, és képesek vagyunk-e Dánielékkel együtt mondani, hogy „de még ha nem tenné is”, vagyis ha nem elvárásaink szerint cselekszik is. A hit ajándék, a tanítványok kérik is Jézust, hogy Jézus „növelje” a hitüket, és ezt mi is naponta kérhetjük, és erre szükségünk is van, mert ez a fajta hit, vagy hűség szó szerint „emberfeletti”, és a forrása csakis Isten lehet.