Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál. (9)

Mire való egy ajtó? Ha funkcióját nézzük, akkor tökéletesen kifejezi azt a kettősséget, amiről Jézus beszélt a vele szembenállóknak és beszél azoknak, akik hozzátartoznak. Az ajtó biztonságot, védelmet jelent a bent lévőknek és akadályt a kívül rekedteknek. Milyen tökéletes kép. Az ajtó olyan választóvonalat húz az ember és Isten közé, amelyik nem átjárhatatlan, nem kizár, ugyanakkor távol tartja az ellene fordulókat, de szeretetébe zárja és megvédi az övéit. Az ajtó szabad be és kijárást ad mindazok számára, akik vállalják azt a szoros közösséget, amit Jézus kínál az embernek. Vagyis megnyitja az utat, lehetőséget ad visszatalálni az életet adó forráshoz, visszatalálni arra a füves legelőre, amiről a 23. zsoltár írója olyan gyönyörűen tesz vallást. Szabad utat enged Jézus az Atyához, mert Ő maga az az ajtó, amelyik nem nyílik meg csak azok számára, akiket Ő ismer. Úgy van ez, mint a történetbeli ember esetében, aki ott állt a Fehér ház előtt és rázta a kaput, hogy engedjék be, mert ő ismeri az elnököt. Az ajtó azonban nem nyílt ki, mert az elnök nem ismerte a kopogtatót. Én vagyok az az ajtó, mondja Jézus, amelyik megnyílik azok előtt, akiket én ismerek, és azokat ismeri az Atya is, és behívja, mert az övéi és megtartatnak az örök életre.

Imádkozzunk:

Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért. Ha a halál árnyéka völgyébe járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvígasztal engem. Ámen