„Ezért, Agrippa király, nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt, hanem először Damaszkuszban és Jeruzsálemben, majd Júdea lakóinak és a pogányoknak hirdettem, hogy térjenek meg, forduljanak az Istenhez, és éljenek a megtéréshez méltóan.” (19-20.)

Pál itt arról beszél, hogy valójában soha nem volt és nem is lesz elméleti keresztyénség. Pedig de szeretnénk, minden vágyunk az, hogy elég legyen csak beszélni az Istenhez tartozásról, hangzatos vagy kevésbé hangzatos közhelyeket belengetni innen és onnan. Elmondani mindenkinek, hogy milyen vagány dolog ez a keresztyénség, meg hajrá-hajrá, tessék szépen Istenhez közeledni, esetleg megtérni. Amikor pedig valaki esetleg rákérdez, hogy a szavakon túl, a cselekedeteink hétköznapi valósága tükrözi-e azt, amiről olyan szívesen beszélünk, akkor kezdődnek a gondok. Már, ha kezdődnek, mert nem mindenki szégyelli el magát ilyenkor és próbálja az életét a megtéréshez méltó módon átalakítani. Pedig nem olyan bonyolult ez. Csak képzeljük el Zákeust, akihez betér Jézus, jót filozofálnak a társadalmi kizsákmányolás közel-keleti helyzetéről, a betlehem közeli nyomornegyedekről, majd Zákeus kikíséri Jézust, aztán visszafele a házba még egy jó nagyot rúg az ajtóban fekvő koldusba. Ma nem lett üdvössége ennek a háznak, és nem is lesz soha. Vagy a tékozló fiú hazamegy az apjához, aztán a nagy sírás rívás után, még aznap éjjel leszúrja a fatert meg a bátyját, és pár hétre rá megnyitja a környék legjobb kupleráját „LefektetŐ” néven. Ugye mennyire abszurd? Éppen ennyire hihetetlen az, amikor elfelejtjük, hogy a megtérésnek vannak látható cselekedetei, vagyis a keresztyénség nem elméleti okfejtés, meg lelkes szájkarate, hanem gyakorlati döntések és tettek, amik jelzik, hogy kihez tartozunk. Hozzá, aki nem csak beszélt a megváltásról, hanem meg is tette azt, engedelmes és hűséges gyermekként, amit az Atya kért tőle, azért, hogy nekünk se lehessen semmi kifogásunk arra, hogy miért is nem engedelmeskedünk Neki…