"Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt."(20)

A szívet védeni kell igaz? Muszáj védeni, különben összetörik. Amikor a másik beléd gázol, amikor azt érzed, hogy összetöri a lelked szavaival, tetteivel, árulásával, akkor mentened kell a menthetőt. Be kell zárnod, mielőtt még újra összetörné. Még mindig könnyebb azt mondani, hogy nem érdekel, hogy mit csinál, hova megy, oda sem figyelek, mit beszél, könnyebb azt mondani, hogy ne is legyen hozzá közöm, menjen, mint foglalkozni vele, figyelni, várni. A remény, az veszélyes játék, a bizalom a boldog emberek kiváltsága, azt nem lehet csak úgy újra és újra odaadni, felkínálni a másiknak, mert a csalódás(ok)kor benned hal meg valami. A szívet védeni kell, igaz?!
Amikor a másik nem érzi a kínodat, hogy a határán vagy, hogy üvölts a tehetetlenségtől, s csak azért nem teszed, mert tudod, hogy az sem változtatna semmit, akkor el kell zárkózni a másiktól, el kell engedni, mert egyszerűen téged őröl fel, öl meg a másikra pazarolt érzelem.

S nem lehet várni reménykedve nap, nap után, hogy majd megváltozik, figyelni, lesni, újabb és újabb esélyt adni, hogy majd megérti tettei súlyosságát, majd magába száll, majd odajön hozzám, de másként, mert minden egyes csalódással záródó nap az a te összetört szíveden szakítja fel a sebeket. A szívet védeni kell, igaz?

Milyen furcsa, hogy Jézus úgy beszél a mennyei Atyáról, mint aki nem védi a szívét. Hagyja teljesen és egészen összetörettetni fiai által. Teljesen, önmagát védő falak nélkül kínálja fel a szeretetét gyermekeinek. Fájó szívvel, de elengedi azt a gyermeket, aki szinte a halálát kívánta, hiszen mikor a fiú kikéri az örökség ráeső részét, akkor kifejezte, hogy nem győzi kivárni, hogy meghaljon az apja. Az apa türelmesen vár és reménykedik, pedig minden egyes nap, amíg nem fordul haza a fia, csalódik, s hagyja összetörni a szívét. Nincsenek fegyverek, nincsenek én megmondtam, nekem igazam volt, lásd mit tettél visszavágások. Nem kívánja a másik megalázkodását, meg sem várja a fiú önmagában előre megírt bocsánatkérésmonológjának a végighadarását. „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.” Harag nélkül, felgyülemlett keserűség, visszanyelt sértések nélkül magához vonta, csak ölelte azt a fiút, aki korábban összetörte a szívét. Furcsa és félelmetesen gyönyörű ez a másik előtt lemeztelenedő, kiszolgáltatottá tévő szeretet, ami a másikról mindig a legjobbat feltételezi, ami a másikat mindig új, tiszta lappal indítja, pedig csak ebből a végtelen szeretetből fakad élet: „ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott”. Erre csak Isten képes.

S bárcsak az örömünnepnél lenne vége a történetnetnek. De nem, Krisztus folytatja. Az atya közelében maradó „jó fiú” is – anélkül, hogy észrevenné – teljesen és egészen összetöri atyja szívét, s ott nincs gyógyulás, nyitva marad a történet. Ott a rejtély, hogy a fiú bemegy, vagy inkább elmegy a lakomáról.

„Valamennyien tékozló fiúk vagyunk azzal a különbséggel, hogy egyesek az atyai háztól eltávolodó, míg mások már a visszavezető úton járnak.” (Pilinszky János)

Te merre jársz? Észreveszed –e, ha összetöröd az Atya szívét?