„…ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg.”(15)

Most, amikor szinte minden híradásban elkerülhetetlenül is szembe jönnek velünk a gazdasági infláció és recesszió kifejezések, kicsit könnyebben hiszünk Marxnak, aki másfél évszázada már megjósolta, hogy a kapitalizmus léténél fogva instabil. A közgazdászok a múlt század hetvenes éveitől kezdve sorra figyelmeztetnek, hogy a folytonos gazdasági fejlődés ideálja, ami a modern kapitalista gazdasági modell egyik alappillére, nem tartható fenn sokáig. Számítások szerint a huszonegyedik század utolsó évtizedeire egész egyszerűen a bolygónk nem megújuló erőforrásai kiürülnek, és így nem lesz miből fűteni a kohókat, szőni a ruhatermékeket, vagy történetesen kenyeret készíteni. Jézus példázata a bolond gazdagról évszázadokkal megelőzte ezeket a figyelmeztetéseket. Természetesen nem ökonómiai tanmese kívánt ez lenni, sokkal inkább a mindenkor a pénz és folytonos szerzés bűvöletének hálójába rekedt ember mentalitásának kritikája. Feltűnő a versekben, hogy gazdagunk valójában önmagában beszél. Önmagát szólítja meg, saját lelkével diskurál, és az anyagi profitjából adódó problémájának megoldásába senki mást nem avat be. Magától magáig – teljesen zárt rendszerben éli az életét. Kicsit hasonlóan egy másik gazdaghoz, aki még az asztalánál a lehulló maradékokra epedő Lázárt sem vette észre, lakomázása és pompája egész egyszerűen vakká tette arra, hogy a kevésbé szerencsésekre is odafigyeljen (Lk 16,19-31).

A pénz attól a ponttól kezdődve válik problémává, sőt, bűnné a Szentírás szerint, amikor az ember megszűnik észre venni a rajta kívül álló valóságot. A gazdagság önmagában nem átok, de azon nyomban átokká lesz, mihelyt elfeledteti a pénz birtoklójával, hogy anyagi jóléte nem csupán ügyes gazdálkodásának hozadéka, hanem megnövekedett felelősség is egyben. A gyarapodás erős bűbáj, ami ha egyszer erőt vesz az emberen, könnyen abba a hitbe ringathatja, hogy biztonságban van, élete, halála és minden eshetőség a saját hatalmában van. Ez a hazugság pedig olyan mértékű önközpontúságba viheti a lelket, hogy süketté válik meghallani mások gyomrának korgását és vakká válik a nélkülözők mezítelenségére. Persze, könnyen eltolhatnánk magunktól ezt az egész problémát, mondva, nekünk nem állnak milliárdok a számláinkon. De ha nem nélkülözünk, már gazdagok vagyunk, hiszen van miből adnunk másoknak. Jézus arra hív, hogy az önközpontúság monológját otthagyva nyíljon meg a szemünk, fülünk és a magunk „csűrje” – mások felé. Tudjuk jól: amink van, nem a mienk, amit pedig adunk, Neki adjuk vissza.