„Egyszer Jézus egy néma ördögöt űzött ki, és amikor kiment az ördög, megszólalt a néma. A sokaság pedig elcsodálkozott. Néhányan közülük azonban így szóltak: Belzebubbal, az ördögök fejedelmével űzi ki az ördögöket. Mások pedig kísértették, és mennyei jelt követeltek tőle. Ő azonban ismerve gondolataikat, ezt mondta nekik: Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és ház házra omlik. Ha a Sátán is meghasonlik önmagával, miképpen maradhat fenn az országa? Ti azt mondjátok, hogy én Belzebubbal űzöm ki az ördögöket. De ha én Belzebubbal űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok kivel űzik ki azokat? Ezért ők lesznek a bíráitok. Ha viszont én Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa...” Lk.11,14-28

Mennyiszer kell még Istennek bizonyítania számodra? Mennyiszer kellett az elmúlt évben újra és újra meggyőznie téged, hogy érdemes arra, hogy viszontszeresd teljes szívedből, lelkedből és elmédből. Már elkötelezett, megtért emberként is engedünk a kísértésnek és teljesítménytúrára hívjuk az Urat, ahelyett, hogy mi követnénk Őt! Fogjon el bennünket szent szomorúság és töltsön el megbánás, hogy így bánunk Ővele. Mi nem követelőzünk – gondolhatná bárki, mi nem vagyunk olyanok. Ó nem, mi sokkal elegánsabban, vagyis alázatosabban és kifinomultabban követelünk Istentől jelet újra és újra. Hivatkozunk az ő szeretetére, a szükségleteinkre, csak éppen az ő szentségét és dicsőségét nem tiszteljük eléggé. Könnyű lenne elítélni a bibliai szereplőket, de vizsgáljuk meg a szívünket most mi is. Hasonlítunk rájuk? Bizony, hasonlítunk. Miért nem merünk csak kérni, miért követelünk?