„Mózes ekkor így felelt: Hátha nem hisznek nekem, és nem hallgatnak a szavamra, hanem azt mondják: Nem is jelent meg neked az ÚR?!” 1. v.

Isten eszközül választotta Mózest, hogy népét kivezesse a szolgaság házából, Egyiptomból. Visszaküldte Izrael fiaihoz azzal a feladattal, hogy vigye hírül: Isten számon tartja őket, meghallotta kiáltásukat, megszabadítja őket. Elküldte Mózest az Úr, hogy vigye a szabadítás jó hírét. Ebben a feladatban kellett mennie a fáraóhoz is.

„Mózes ekkor így felelt: Hátha nem hisznek nekem, és nem hallgatnak a szavamra…” Isten gyermekének úgy látszik minden korszakban keserű tapasztalata, hogy számolnia kell az elutasítottság és hitetlenség erőivel. Nem automatizmus az, hogy az Istenről való bizonyságtétel hitet munkál.

Ezt tapasztaljuk ma is, amikor látjuk és éljük kisebbségi létünket, amikor az tesz szomorúvá minket, hogy hiába beszélek a gyerekeimnek, unokáimnak Isten szeretetéről, ők csak legyintenek és megmosolyognak. Hiába hirdeti a lelkész Krisztus evangéliumát hétről hétre, a templomban kevesen vannak, fogyatkoznak a hívek. Hiába beszélünk sok-sok gyerek előtt, sok-sok hittanórán az iskolákban Jézusról, többségükben nem lesznek sem ők, sem családjaik gyülekezeteink hálás szívű gyarapítói. Benne élünk mi is a „nem hisznek nekem” mózesi félelem valóságában.

Amikor ezen kesergünk, mindig eszembe jut, hogy ugyan ki mondta, ki ígérte nekünk, hogy ez másképp lesz? Ki mondta, hogy szólj, és tömegek követnek? Ki ígérte, hogy családod minden tagja hittel borul le Jézus előtt? Ki küldött a szolgálatba azzal, hogy tied lesz a gyülekezettel teli templom ajándéka? Aki elküldte az övéit, mint bárányokat a farkasok közé, Ő biztosan nem. Sőt! Csak keressük ki János evangéliumában mindazokat az Igéket, ahol Jézus a világról tanít, arról a világról, ahol élünk, ahol azt a feladatot kaptuk, hogy hirdessük a szabadítást, a bűnbocsánatot és az örök életet.

Ezékiel prófétát azzal küldte egykor az emberekhez Isten, hogy „Emberfia! Ilyen őrállóvá tettelek téged Izráel házában. Ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben!” (Ezékiel 33,7) Erre figyeljünk! A mi bizonyságtételünkre. Az abban való hűségünkre, a bennünk élő hálára, szeretetre. Arra, hogy mondjuk el hittel szeretteinknek, gyülekezeteinknek, akinek csak tudjuk, hogy szabadító Urunk van! Hírvivők vagyunk. Annak a jó hírnek a vivői, hogy aki Krisztusban hisz, az üdvözül.

Az pedig, hogy a világ hogyan fogadja ezt, az Isten kezében van. Mózest felruházta az Úr a bizonyság csodás jeleivel. Nekünk nincs bot a kezünkben, ami kígyóvá lesz, nem lesz leprás, majd újra gyógyult a karunk, nem tudjuk vérré változtatni a kiöntött vizet. Ezek akkor, ott az Úrtól kapott csodajelek voltak Mózes számára.

De mi is el tudjuk mondani – és de sokszor hiányzik ez a bizonyságtételünkből -, hogy milyen csodákat éltem meg az életemben, amikor Isten megszólított, amikor hozzám hajolt, amikor felemelt a mélységből, amikor meghallgatta imádságomat. Ezek legyenek azok a csodák, amiket mi mutatunk fel a világnak bizonyságul, amikor Jézus Krisztust, a Szabadítót hirdetjük. Hogy hisznek-e nekünk? Talál-e jó talajra az üzenet, amit elmondunk? Az egyedül a Szentlélek Isten hatalma.