„Isten meghallotta panaszkodásukat, és visszaemlékezett Isten a szövetségére, amelyet Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött. Rátekintett Isten Izráel fiaira, és gondja volt rájuk Istennek.” 24-25. v.

Ó- és Újszövetség – a Szentírás két nagy egysége. A szövetség teológiája külön fejezetet kapott a diszciplína történetében. Jelentőségét ez is jól mutatja. Itt is szerepel, mai bibliai szakaszunkban, hogy Isten visszaemlékezett arra a szövetségre, amelyet az ősatyákkal kötött. Szeretnék megosztani néhány olyan -reménységem szerint az Ige üzenetéből táplálkozó - gondolatot, ami számomra nagyon fontos, ha az Istennel kötött szövetségről van szó.

Amikor szövetségre lépnek egymással a felek, akkor az leegyszerűsítve azt jelenti, hogy egy bizonyos cél érdekében mindenki vállal valamit. A felek számára előnyös szövetség akkor él, ha a felek kölcsönösen teljesítik azt, amit vállaltak. Ha ez nem így van, akkor elvileg nem köt a szövetség.

Mózes első könyvének 15. részében olvashatjuk azt a történetet, amikor az Úr szövetséget köt Ábrahámmal, és ezt az eseményt, az adott kornak megfelelő szokások kísérik. Középen elvágott állatok darabjait fektették egymással szemben a földre, és a szövetség jelképes megkötése volt, amikor a felek átmentek ezek között. Ez volt a „pecsét” a szövetségen. Az Úr füstben és tűzben átment e darabok között, de Ábrahám mély álomba zuhant. Róla nem olvassuk, hogy átment volna. Számomra azt üzeni ez, hogy Istent egyedül kegyelme és szeretete kötelezte a szövetségre. Már ott, már akkor világos volt ez.

Aztán később is, amikor megújította szövetségét a választott néppel, amikor Izraelnek az volt a vállalása, hogy engedelmesen hallgatnak Isten szavára, ők mindig elbuktak ebben. Ám kegyelme és szeretete nyomán, mindig meghallgatta Isten az Ő hűtlenné vált népének panaszát, és bár a másik fél nem teljesítette, amit vállalt a szövetségben, az Úr mégis megemlékezett arról, és Ő megtartotta azt.

Ebben az igeszakaszban is így van, amit ma olvastunk. Meghallgatta a szolgasorban élő népének kiáltását, visszaemlékezett Isten az Ábrahámmal kötött szövetségre, és szeretetéből, kegyelméből, Ő megtartotta azt. „Gondja volt rájuk Istennek.”

Mi, az új szövetség népe is magunkra ismerhetünk mindebben. Egyik énekünk vallomása: „Sok szép ígéretem, ó, hányszor megtagadtam, a nagy fogadkozást, hogy csak tiéd szívem.” Hányszor elbukunk, és Ő felemel. Miért? Azért a szövetségért, amit Krisztus vérén kötött. „E pohár az új szövetség az én vérem által” – mondja Jézus az utolsó vacsorán. (Lk 22,20)

Ma is mindenkor erről emlékezik meg Isten, erről a szövetségről, amikor kegyelmesen, megbocsátó szeretetével átöleli hűtlen életünket. Krisztusért van ez így. Nem a mi érdemünk, nem azért van, mert mi hűen megállnánk az Úr akaratának követésében.

Eszembe jut a páli Ige: „Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2,13) Ez a Krisztus-hit jutalma, a szövetség meg nem érdemelt ajándéka.