„...mert benne van meg nekünk a bátorságunk és a hozzá vezető utunk, bizalomban, a benne való hit által”

Nincsen olyan élethelyzet, amiben és amiből ne lenne út Istenünkhöz, Urunkhoz. Lehet ez fogság, betegség, bármilyen szorongattatás. Ezekben is felismerhetjük – ahogy Pál is megértette – küldetésünk lényegét. Aki megvilágosodott, annak kötelessége ezt a világosságot tovább adni, felvillantva a reményt és bátorságot adni azzal a közléssel, hogy mindenkinek elrendelt utat és ehhez társuló feladatot adott Isten. Ezek persze sokszor nem egyeznek a saját meggyőződésünkkel, vágyainkkal és terveinkkel. Pálnak esze ágában sem volt a pogányok apostolává lenni, de képes volt felismerni a neki kijelentett titkot és ehhez igazítani eszét, szívét, hitét és cselekedeteit. Hitte: ezt csak most, csak itt és csak ő hirdetheti az apostolok közül, ezt az ő képességeire, testére szabta Isten. Elfogadta és tette a dolgát. Amikor pedig fogságba került, nem apátiába, teljes passzivitásba menekült, hanem azt cselekedte, amire lehetősége volt: imádkozott a gyülekezetekért, hogy minél inkább, együtt és egyénileg is megtalálják a Krisztus által megnyitott szabad utat az Atyához, hogy engedelmesen ezen járjanak.

Hiszem, az egyház akkor teljesíti küldetését, ha a felismert és kinyilatkoztatott igazságokat nem rejti el, hanem bátran hirdeti, most is, itt is, így is.