Újra advent. A napok egyre rövidülnek, az éjszaka sötétje egyre nagyobb teret hódít. De amikor a Világ Világossága felragyog, minden sötétség megszűnik. Amikor Jézus példázatokban próbálja érthetővé tenni az Isten országának a titkait, nem véletlenül használ félreérthetetlen képeket.

Döbbenetes, hogy akkor sem, és ma sem merjük felvállalni és kimondani, hogy amikor felragyog ez a Világosság, akkor semmi nem maradhat rejtve előtte. A sötétben rejtőzködő, a titkokat rejtegető ember számára ítéletesek ezek a szavak, mert számadásra kényszerítenek az igaz Bíró előtt. Nemcsak azzal kell elszámolni, amit a másik ember elől takargatunk, hanem azzal is, amit az Isten elől rejtegetünk. „Dolgaim elől rejtegetlek, Istenem…” -vallja meg József Attila az Istenem című versében, s hosszan sorolja, mi mindent tenne meg érte, hogy bizonyítani tudja szeretetét, de a záró gondolatban kimondja a költő, hogy végül mindent elbeszélne. Mert az a Világosság, amelyik túl ragyog minden sötétséget, leleplez, hogy meglássuk a magunk elveszettsége fölött felragyogó mentő szeretetet. Az Ómagyar Mária-siralom egyik gyönyörű kifejezése a” világnak Világa”, már előrevetíti ezt a kettős jelentést, hiszen amikor a Világosság belép a betlehemi éjszaka sötétjébe, akkor éppen ezt vállalja magára az Isten, hogy szenvedésével és halálával végérvényesen megtörje a sötétség erejét. Krisztus világossága ma is ragyog a világ számára, minket pedig arra hív, hogy ha olykor halvány, pislákoló mécsesként is, mégis világítsunk rá a Hozzá vezető útra.