Sokat mondják, és ismerjük a mondást: a név kötelez. Karácsony hetében, áldott és áldatlan állapotok között, úgy érjen minket az ünnep, hogy emlékezzünk erre.

Édesapám és édesanyám olyan örökséget hagyott rám és testvéreimre, ami így felnőttfejjel azt kell mondjam nehéz teher. Arra tanítottak bennünket, hogy jók legyünk. Jók akkor is, ha nehéz. Arra, hogy ne rúgjunk bele senkibe, aki nem szolgált rá, de abba se, aki igen. És itt nem szabad megállni, mert a név nem csak erre kötelez.

Arra is kötelez, hogy igazat mondjunk – de nem csak azt az igazságot, ami nekünk kedvez. Nem elég csupán gondolni a szeretteinkre, mert szeretnünk kell azokat is, akikre talán nem is gondolunk. Tudnunk kell beletörődni abba is, hogy Isten azt készítette számunkra, amit Ő jónak látott – a maga okai szerint, amelyeket mi nem mindig értünk. Legyen bármilyen lelket próbáló is. Úgy tanítottak minket ezekre, hogy megmutatták – és nap mint nap megmutatják –, mit jelent jónak lenni.

Miért? Mert ők is ezt kapták örökségül. A szívükbe vésődött, elméjük barázdáiba íródott mindaz, amit a szemük láttára tettek, vagy éppen elmulasztottak. A pillanatokból, amikor valaki nem cselekedett, és azokból, amikor valaki minden elv és józan ész szava ellenére mégis. Mert manapság talán ez az egyik legnagyobb csapdánk. Valaki azt mondta egyszer, nem elég jónak lenni. Jónak is kell látszani. S mostanság azt érzem olyan könnyedén cseréljük fel ezt. Azt hitetve el magunkkal is, hogy elég jónak látszani és jónak lenni nem kell.

Volt, van és lesz, aki mindannyiunknál jobb. Karácsonykor rá emlékezünk, és úgy hiszem, azért ünnepeljük, mert az év minden napján lehetőségünk van arra, hogy kövessük Őt, hogy ne csak ilyenkor látszunk jónak, hanem azok legyünk az év minden napján.