Vártam. Türelmesen ültem a csillagos ég alatt, és figyeltem. Vártam a meteorraj érkezésére, a hullócsillagokra, és közben rácsodálkoztam az állandóságra. Vannak csillagok, amelyek mindig ugyanott és ugyanúgy ragyognak fel és segítenek a tájékozódásban. Nem égi iránytűként jelentek meg, de élettörténetem egyes szakaszában különös szerepet kaptak. Gyerekkoromban a hintánk éppen a Göncölszekér rudja alatt állt. Amikor nyári estéken a nagy család összegyűlt és vidám beszélgetések, kacagások töltötték be a csillagos éjszakát ez a hinta felett álló „szekér” az összetartozást és a megmaradást jelentette számomra. Akárhányszor látom ezt a három csillagot, eszembe jut, hogy vannak el nem feledhető és nem múló kapcsolatok, meghatározó emberek az éltünkben, akikhez tartozhatunk és akik hozzánk tartoznak.

De ma hullócsillag nézésre vállalkoztam, és közben eszembe jutottak Wass Albert versének sorai is. „Üzenem az otthoni hegyeknek:/a csillagok járása változó” És akkor felfedezni véltem a hullócsillagok sorát. Ráeszméltem, hogy a hétköznapokban köztünk élő csillagok hogyan tűnnek fel hirtelen és válnak ugyanolyan gyorsan semmivé. Láttam belőle, nem is egyet. Mert a mai csillagok bizony hamar elvesztik helyüket és fényüket. Bármilyen fényes ívet is fut be közülük némelyik, hirtelen elégnek a légkörben és semmivé lesznek a szemünk előtt. Mégis erre a fényes látványosságra vágynak sokan, maguk akarva csillagokká válni. Még ma! Azt a kérdést azonban nem kerülheti ki senki, hogy mit akar majd holnap? Döntenünk kell, hogy pusztán hamar múló látványosságra vagy inkább csendes állandóságra vágyakozunk? Az utóbbi jóval nehezebb, de mégis azt gondolom, hogy a Perseidák csillagporát lerázva magunkról, egy másik csillagot kell meglátnunk ma is. Azt a legfényesebbet, amelyik több mint kétezer éve rámutat az örökkévalóság titkára. Mert ha látjuk az Ő csillagát, reménységünk van az életre.