A helyes magyar mondatszerkezetről azt tanultam, hogy alany, állítmány, tárgy szükségeltetik ahhoz, hogy értelmezhető legyen a mondandónk. A napokban azonban összezavarodtam, mert úgy érzékeltem, hogy egy egészen új (t)rend ütötte fel a fejét. Állítmány nélküli alanyok jönnek elénk és tárgyi bizonyítványokkal akarnak győzelmet elérni. Vagyis, ha bebizonyítom papíron, hogy lány vagyok, akkor nem az számít, hogy mekkorát ütök a másikon, -mert az állítmányt ugye teljesen ki lehet hagyni -, hanem ezért a tárgyi bizonyítékért feljogosítva érezhetem magam arra, hogy alanyi jogon győzzek. Mielőtt azonban bárki elítélne, hogy egy nagyon vitatott kérdésben foglalok állást, - bár számomra teljesen egyértelmű a képlet - egy másik vetületét is szeretném, ha értenénk ennek a hiánynak. A facebook meg a tik-tok hamis világában élő generáció számára nem idegen az a vágy, hogy úgy akarnak” királyságot”, hogy egyszerűen beleülnek a sikerbe. Nem értik, hogy ahhoz mennyi mindent meg kell tenni. Vagyis az állítmány nélküliség a sikerorientált, azonnali eredményeket akaró ember jellemzője, aki nem ismeri a kitartás, a hűség, a kemény munka fogalmát, csak egyszerűen oda akar állni a dobogó legfelső fokára. Mi adhat ebben a helyzetben feloldást? Az az állítmány, ami arra a kérdésre válaszol, hogy mit csinál? Mert tenni lehet azért, hogy a mondatok értelmesek legyenek, ne hiányosak, ne félre érthetők. Tenni kell azért, hogy igazak legyenek, hogy tanácsoljanak, hogy bátorságot adjanak, vagy ha kell vigasztaljanak. Nekünk alanyi jogon nem a jutalom, hanem a lehetőség adatik, hogy tegyünk érte. Persze, ha elfáradunk, ha kevésnek bizonyul a mi akaratunk, akkor van egy nagyobb esélyünk is a győzelemre. Ha ismerjük az igaz állítmányt, aki a lehetetlen felett is cselekszik. Ő az IGE, aki testté lett és valódi győzelmet ad.