Számomra is érdekes módon ma reggel, miután felébredtem, a sajtóból kellett megtudnom hogy én is - mint minden református sorstársam - "pedofilsimogató" vagyok. Nem biztos, hogy értem ez mit jelent, de állítólag valaki kegyelmet kapott, akinek nem kellett volna és én meg cinkosa vagyok annak, aki azt a tanácsot adta, hogy az a valaki kapjon kegyelmet. Nyugi, én sem értem. De most arról beszélgetünk, hogy csak azért, mert az életemet feltettem arra, hogy egy kegyelmes Isten szolgájaként kegyelmet gyakorlok és kérek magamnak és másoknak, most egyszer csak bűnös lettem egy ügyben, amihez semmi közöm sem volt. Persze a tömegek szerint volt. Ezek után Edvard Benes nem tudom melyik bugyrában van a pokolnak, de ott most fergeteges bulit csapnak, ha esetleg a mennybe került, akkor pedig remélem mélységesen szomorú, látva, hogy a kollektív bűnösség intézménye milyen dicső módon él tovább kis magyar valóságunkban. Persze ha ezen a világon nem létezne csak két tábor, az egyik a Novák Katalin féle „Viktoriánusok”, a másik meg az influenszer mozgósítás „mindenkitide” csapata, akkor nyilvánvalóan az elsőhöz tartoznék, mert a másodikhoz nem akarok. De hála Istennek, hogy nemcsak ez a két tábor van, hanem van egy harmadik, amelyik innen is és onnan is hív és vár mindenkit, aki belenézett a lelke mélyére és ott kiábrándító dolgokat talált.

Az Anyaszentegyház több, mint a hűtlen szolgák, a félresikerült nyilatkozatok, a két hónappal ezelőtti talpnyalókból mára hóhérra avanzsált hithősök, a mások bűnéért bocsánatot kérő politikai nyerészkedők. Az Anyaszentegyház titok, Krisztus titka, és mint olyan megfejthetetlen azok számára, akik nem tudják azzal a szeretettel szeretni, mint amivel a Megváltója tette ezt. Ez a szeretet segít a talpra állasban, a szembenézésben, ez a szeretet segít a megbocsátásban önmagunknak meg mindenféle tábor mindenféle tagjának.