Sohasem égtem focilázban, ha néztem is, inkább a társaság vett rá, akikkel a közös élmény jóval meghatározóbb volt, mint a szemünk előtt zajló játék, habár ez a kifejezés a magyar focira talán nem is annyira igaz. De azoknak a társasága, akikkel osztoztunk a sörön, a rágcsán, és a “nézési” élményen, még azt a szenvedést is értékelhetővé tette, amit a magyar focisták a pályán műveltek. Persze nem mindig a sportteljesítmény minősít valakit, hiszen vannak emberi nagyságok akiknek talán nem úgy és nem annyi lehetőség adatott, mint másoknak. A napokban olvastam egy csöndes bulvárzugban megbújó cikket, José Macia-ról, akinek igen érdekes és minden szempontból tanulságos karrierje engem is elgondolkoztatott, teljesítményről, lehetőségről és emberi alázatról. Róla tudni kell azt, hogy egész élete és szakmai karrierje összefonódott Edson Arantes do Nascimento-val, hiszen Pepe mind klubcsapat, mind válogatott szinten Pelé árnyékában élte az életét. Csakhogy értsük mit jelent ez, Pepe a Santos játékosaként 750 mérkőzésen 405 gólt lőtt, míg Pelé 1106 meccsen 1091 gólt pöttyintett az ellenfél kapujába. Ami engem a karrierjében megfogott az a hihetetlen alázat és emberség, ahogyan ezt az egészet kezelte, ahogyan ezzel a lehetőséggel élt és nem visszaélt. Egyszer amikor egy újságíró megkérdezte, hogy milyen ez a másodhegedűs szerep akkor Pepe ezt nyilatkozta: “Én vagyok a Santos történetének legjobb góllövője, mert a Király nem számít, ő ugyanis egy másik világból származik.” Ennyi. Frappáns, tiszta, őszinte és – mily meglepő – evangéliumi. Ő azon kevés játékos közé tartozik, akit egész karrierje során egyszer sem kellett kiállítani, végtelenül sportszerű volt, mind szavaiban, mind tetteiben. Lehet ez lenne a megoldás a mi számunkra is, akiknek illene “krisztusszerűnek” lennie, a szavainkban és a tetteinkben megmutatni, hogy milyen is az, akinek a követői és tanítványai vagyunk. Lehet elég lenne a sportszerűség, meg a fairplay, tudva, hogy a Király ezt bízta ránk…