Elérkeztünk az esztendő utolsó hetéhez, amely ebben az évben nem csonka, hanem teljes. Magában foglalja a karácsony két csillagszórós napját, és az év utolsó estéjét, szilvesztert is. Sokakon ilyenkor mélabús hangulat vesz erőt. Visszatekintenek a mögöttük levő évre és számba veszik azokat a dolgokat, amik nem sikerültek úgy vagy egészen úgy, ahogy szerették volna. Egy bizonyos kor után az idősebbekben pedig óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon mennyi van még hátra. Az ifjabb generációban pedig a mi lesz ezután. Szó, ami szó, elég lehangolók a világ kilátásai: háborúk, éhség, járványok árnyéka, természeti katasztrófák réme fenyeget, sok országban belső békétlenség előjele látszik. Egy következő év küszöbén miben bízzunk? Miben reménykedjünk?

Egy régi karácsonyon, másodnapján, hatalmas hóviharban kellett bemennünk egy kórházban fekvő beteghez, aki nagyon óhajtotta a lelkészekkel való találkozást. Nagy nehezen beérkeztünk Miskolcra és bejutottunk a kórterembe is. Akkor találkoztunk vele először és tudtuk, utoljára is. A másnapban sem reménykedhetett, és ezzel ő is tisztában volt. Fiatal volt, két viszonylag fiatal gyermek édesanyja, férjének szeretett felesége és tudomásul kellett vennie, hogy nincsen tovább. Vigasztalást és támaszt várt tőlünk, bár nem volt hitét gyakorló keresztyén. Mégis, úgy hitte, mi biztosan tudunk olyat mondani, amitől könnyebb lesz az elválás és megerősödhet lelkileg. Bénító volt a helyzet, a teher és a körülmények is. Ráadásul erősen be is volt gyógyszerezve, egyébként élénk szellemét béklyóba verték a fájdalomcsillapítók. Csak annyit tudtunk neki mondani, hogy az ad reményt, hogy karácsony volt. Még kézzelfogható közelségben van az ünnep, mert Krisztus megszületett egyszer.

Sokszor megismételte, hogy igen karácsony volt, karácsony van és ez elég a reményhez. Felesleges lett volna elmondani, hogy a szálak azért szakadnak el, hogy Istenhez kössenek. Ott és akkor nem volt se helye, se értelme szép szavakból felépített prédikációnak. Ennyi elég volt és ennyi kellett. Azon az éjszakán meghalt. Hiszem, hogy ha csak ezt az egyetlen gondolatot vitte Isten elé, ez is elég volt. Elég ahhoz, hogy ne rettegjen a haláltól, hogy ne aggódjon a férje és a gyerekei miatt.

Miben reménykedjünk? Kiben bízzunk? Abban, aki az első karácsonyt elkészítette a világnak. Abban, a ki a múló időben egyszer csak megszületett, és ha áll a világ, jövőre is megszülethet a szívünkben, élhet bennünk, uralhatja gondolatainkat, érzéseinket és tetteinket. És ahogy volt hatalma letenni és felvenni életét, arra is van hatalma, hogy követőit oltalmazza és magához emelje. Miért? Hát, mert karácsony van, volt és lesz.