Vékony, apró madárka termetű asszonyka, mindig vasalt ruhában, tökéletesen ráncba szedett kendővel a fején. Évtizedek óta egyedül, özvegyen. Gyermekei sosem születtek. A templomban mindig ugyanabban a padban, ugyanazon a helyen ül, ahol gyerekkora óta, templomos szülei jogán „váltott helye” van. Bőven az unokája lehetnék, mégis tiszteletteljes szeretettel említi meg, hogy: „Tudja-e, Tiszteletes úr, hogy maga a tizenkettedik lelkész, akinek a prédikációit hallgatom ebből a székből?” Megtiszteltetés. „Dózsa tiszteletes idején, minden reggel, amikor az oskolába mentünk, először, ide a templomba jöttünk imádkozni. Csak utána át az oskolába, mind.” Padtársai rég kikoptak mellőle… Mesélnivalója lenne bőven, átgondolt történetek, magányban csiszolt esszencia, amit a templom széke, a folyton váltakozó lelkészek sora és az idő formáltak bölcsességgé. Magában tartja, nincs kinek elmondja. A tiszteletes is siet mindig, van hová mennie ennyi faluban. Nem úgy van már, mint régen.
A nyolcvanadik születésnapjára tortát sütöttünk neki. Az istentiszteleten köszöntjük, mi, maroknyi családja. „Megáldjon téged az Isten, a Sionról kegyelmesen.” Nem tudta, illik-e meghatódni, a torta mindenesetre finom volt. Az, hogy gondoltunk rá, még finomabb.
A tiszteletes mindig siet. Kató néni padja egy ideje már üres, nem bír eljönni a templomig. A kiskapuig még kievickél nagy nehezen, minden nap. Annyi mindent el szeretne mesélni még. Minden nap látom, amikor elsuhanok a takaros ház előtt, s megfogadom, holnap megállok beszélgetni vele. Annyi bölcsessége van, amit ha egyszer elmegy, nem lesz kinek továbbadjon. Szerintem így gondoljuk mindketten.
Nagyon kevés temetésre emlékszem az elmúlt közel húsz esztendőből. Annyi volt már, hogy egy itteni mértékkel mért közepes falut már bőven eltemettem. A hat évvel ezelőtti mégis szinte minden héten eszembe jut. Hosszú, boldognak mondott élete volt. Nyolcvankilenc év adatott meg neki. Nagy része teljesen egyedül, Istenbe kapaszkodva, 12 lelkész prédikációit hallgatva, bölcsességet csiszolgatva. Az a holnap, amikor megállok a kapuja előtt beszélgetni, sosem jött el. A tiszteletes mindig siet.
Lassíts le. Figyelj arra, ami valóban a te feladatod. Amit rád bízott az Isten. Akit rád bízott az Isten. Ne siess. Csak akkor, ha a te Kató nénid portája felé tartasz. Akinek hosszú, boldog élete van. Amíg megoszthatja veled.