Ültem és hallgattam a felcsendülő zenét. Végre nem kellett máshová futni, belefeledkezhettem a csendben futó időbe. Kavarogtak fejemben az elmúlt napok eseményei, elvégzett feladatai, örömei és egyszer csak belém hasított a felismerés, hogy mennyi mindent kell ma megköszönni.

Hogy lett egy terv, hogy elkezdett valóra válni, hogy együtt gondolkodhattunk róla azokkal, akiknek fontos volt ugyanaz, ugyanúgy, hogy az akadályok elgördültek, hogy végül ünnep lett. Még csak most kezd leülepedni, összeállni a kép, ami majd egésszé válik, és emlékké érlelődik. Egy röpke pillanat, amire lehet, hogy csak páran emlékszünk majd, de én tudni fogom, hogy ehhez a pillanathoz milyen sok idő, fáradtság, odaszánás kellett, és a végén azt mondhattuk, méltó lett. Mert az ünnep akkor érkezik el, amikor rátekinthetünk azokra, akik együtt jöttek velünk az úton. Az ünnep azoké, akik tudnak leborulva hálát adni. Miért felejtjük el ezt újra és újra, és miért természetes, hogy tovább lépünk, mintha semmi nem történt volna. Éppen ezek a pillanatok mutatnak rá arra, hogy a létünk értelme sokkal több annál, minthogy elvesztegessük és hiábavaló dolgokra fecséreljük az időt. És mindezt elfelejtjük megköszönni annak, aki ünnepet készít.

Az ünnepet tovább kell vinni. Amikor új erőre, új lendületre van szükség, éppen akkor meríthetünk belőle. Az igazi ünnep nem múlik el. Az igazi ünnep felemel. Az igazi ünnep az, amikor Ő hív és Ővele fent járhatunk azon a hegyen, ahol részesei lehetünk a ritka pillanatnak, amikor meghalljuk az ünnep értelmét.” Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok.” Nem adhat ennél nagyobb élményt egyetlen ünnep sem, de ha Ő, az Isten Fia ott van, akkor más nem is kell. Ezt nem felejthetjük megköszönni.