Szaporodnak a mécsesek a temetőkben. Különösképpen furcsa látvány ez itt, a hegyeknek bókolt dombok között, ahol a református temetők szinte mind a felszánthatatlan, köves hegyoldalban őrzik a port évszázadok óta. Műanyag koszorúk hada véli meghosszabbítani az emlékezés foszlatag zsinórját. Kevés az élő virág, hiszen a szarvas úgyis lelegeli. Nem is tartós. A mécsesek meg olyan szépek! Persze abból is a műanyag, mert az olcsóbb és ugyanolyan szépen világít, mint az üveg, s hát azért sok a halottja, sok kell rá, na. Tudatlan áldozatot bemutatni a pogány isteneknek, hátha könyörülnek hitetlensége erőtlenségén. A polírozott beton sírkő sem volt aprópénz, így legalább mindenki láthatja, hogy mennyire kedves neki. Évente egyszer lehet. Évente egyszer kell. Mert ő még eljut ide, a szülőfalujába, de a gyerekei, ki tudja… Azt még talán sejti, hogy hol van a nagyszülei gyeppel benőtt sírját őrző kidőlt korhadt fejfa. Arra sandít a ködszitálás fátylán átmeredve. Nem megyen el odáig, csak bosszankodna rajta, hogy az idő és a rohanó mindennapok nyűge a feledés mohájával és füvével takarja be csendesen az áldott emlékű mamát és papót. Vajon az ő sírját is így elfelejtik majd a gyermekei, pogányul? Elhessegeti a gondolatot, hiszen ő szeretetben nevelte fel mindet. A vejeivel, menyeivel is igencsak jóban van. Hát még az unokák! Azok sosem hagynák, hogy a végső nyughelye- legyen az majd bárhol a világban, bizonyára a nagyon távoli jövőben- mohás, füves, elhagyott legyen. Nehezen gyullad a láng a nyirkos időben. Koszorúk szépen elrendezve, pislognak a mécsesek, megáll egy pillanatra áhítattal. Bárcsak este lenne már! Akkor láthatná mindenki, hogy milyen szép!
A templom mellett halad el a temetőből kijövet, siet a buszhoz, a gyerekek nem értek rá elhozni őt. Persze, sok a dolguk, érthető ez. Milyen régen volt már, hogy belülről is látta ezt a templomot! Talán a legkisebb unoka keresztelőjén, vagy nyolc éve. Mindegy, amit megkívánt az emlékezés, megtette. Valahonnan, mintha mélyről suttognák, eszébe jut egy félmondat valamelyik régen hallott prédikációból: „Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké.” (Máté 22, 32b) Haha! Az övé, hiszen él! Lám, most is milyen szép koszorúkat, mécseseket hagyott itt a szüleinek. Kár, hogy nem láthatják.
Az otthagyott mécsesek nedvesen sercegnek. A műanyag koszorú szalagja majdnem lángra kap bele.
Tavasszal, az első kaszálat előtt morognak az emberek a fűbe szétszóródott elhagyott mécsesek, széltől tépett gazdátlan koszorúk miatt. Ezeket is csak otthagyták, oszt’ má’ senkinek sem kell ilyenkor. Csak hordják ide, összeszedni, elvinni meg nincs kinek. Míg a moha és frissen sarjadt fű a nagyszülők korhadt sírhantján csendesen mosolyog az új életnek.