In medias res, a munkának igazán csak ott van ünnepe, ahol maga a munka az ünnep. Akkor is, ha mindenki együtt dúdolja a Beatrice Nyolc óra munka, nyolc óra, pihenés, nyolc óra szórakozás refrénű örökbecsűjét, ami Robert Owen 1817-es munkás követeléseinek a zenei humorral átitatott visszhangja. Akkor is, ha a munka ünnepe inkább a munkások ünnepe kellene legyen – mint ahogy sokáig volt is, hiszen nem azt ünnepeljük, hogy dolgozhatunk, hanem azt, hogy van, aki dolgozik. Persze nem elvárás, hogy mindenki a biblikus- és keresztyén munkafelfogás szerint szemlélje a világot, de abban szinte minden nagy filozófiai iskola egyetért, hogy a munka valahol mégiscsak a társadalom egyik alapértéke.

Ha valaki olvasta Engels 1876-os esszéjét, A munka része a majom emberré válásában akkor biztosan emlékszik rá, hogy ennek egyik legfontosabb tétele így hangzik: „...a munka teremtette meg magát az embert.” Ennek alapján a munka ünnepén valójában azt a teremtő erőt ünnepeljük, aki kiemelt minket a majom létből. Azt hiszem, ennyi elég is a majomkodásból, hiszen a hagyományos európai alapértékek szerint, az ember nem azért dolgozik, hogy dolgozzon, sokkal inkább, hogy betöltse a küldetését, amit teremtésekor kapott, így őrizve és művelve a Földet. A munka ünnepe így válhat jellé az életünkben és a világban, ahol nem az a kérdés, hogy a munkánkkal mit hozunk létre, hanem hogy aki minket létrehozott, Ő milyen célt és feladatot rendelt nekünk. Ha erre már rátaláltunk, akkor csakugyan a munka lesz és lehet az igazi ünnepek egyike az életünkben.