Lassan belefut a tavasz a nyárba, a szabadságok idejébe, amikor is mindenki utazik, vagy legalább is utazni vágyik. A régi slágereket játszó rádiókban egyre gyakrabban hangzik fel a címadó francia dal. Nálunk nincs központi szabadság idő, mint a franciáknál, ahol a népesség nagyobb része augusztusban szedi fel a sátorfáját és indul neki a saját országa mediterrán tengerpartjának vagy a nagyvilágnak. Itthon eloszlik a nyaralás ideje, májustól- szeptemberig tart, így már márciustól zúdulnak ránk a reklámok, közel-keleti és fapados légitársaság, honi és nemzetközi utazásszervező irodák, hotelek, panziók, fürdőhelyek hirdetik magukat, csábítgatják a leendő vendégeket. Ígérnek kedvezményeket, kényelmet, felejthetetlen látványt és csodás élményeket. Sőt, már olyan cég is akad, aki hangsúlyozza, hogy az ő vendégeik elkerülik azokat a helyeket, ahol sokan vannak, a megszokott célpontokat és különleges úti célt kínálnak, különlegesen sok pénzért. Mindenki találhat magának megfelelő és megfizethető utazási lehetőséget. Mert utazni jó, utazni kell, utazni lehet. Az ifjabb nemzedék kedvéért jegyzem meg, hogy volt idő, amikor nem mehettünk külföldre, még a „szocialista” országokba is csak időközönként, nyugatra meg pláne nem, csak a megbízhatók juthattak még ösztöndíjhoz is. De ma már csak a bankszámlánk szab határt, meg a kíváncsiság, esetleg egy járvány. Szóval, utazni kell, navigare necesse est, ha nem is hajóval, mint az ókori mondás bíztat, de autóval, vonattal, repülővel, kerékpárral, gyalog. Mert a világot járt ember sok mindent látott, tanult, tapasztalt. Türelmesebb, megértőbb, nyugodtabb, mert tudja, hogy vannak országok, ahol az idő és a nélkülözhetetlen dolgok fogalma egészen más, mint Európának azon a felén, ahol mi élünk.
Régi korok szerzői gyakran hasonlították az emberi életet is egy utazáshoz, ami a születésünkkel kezdődik, s aztán befejeződik, amikor meghalunk. Ma is fel-feltűnik ez a kép, elég, ha a Nagy utazás című slágere gondolunk. Sokszor elgondolkoztat a kérdés, vajon miért van az, hogy az élet útján járók közül csak kevesen tanulnak, okosodnak, lesznek megértőbbek, ahogy előre fele haladnak az időben? Külföldről hazahozzuk a recepteket, a szokásokat, egymástól miért nem merünk vajon tanulni? Pedig lenne kitől. Vannak, akikre érdemes figyelni, eltanulni tőlük a gondolkodásmódot, az életszemléletet, életvitelt, megbocsátani tudást. Lehetséges, azért, mert ők nem hangosak, nem mélynyomott prospektusokon hirdetik magukat, csak csendben járják az utat.
Minden utazás véget ér egyszer, haza kell térni. Aki hazamegy, azt meg szokták kérdezni, milyen volt. Minket is meg kérdez majd a házigazda, akinek a vendégei voltunk ebben a világban: milyen utat jártál, milyen voltál? Jó lenne, ha olyan választ tudnánk adni, ami feljogosít majd a korlátlan, örök tartózkodásra abban a tökéletes otthonban.