Nagyon szeretem a jó vicceket. Sokáig úgy gondoltam, most jött el az én időm, hiszen az internet segítségével pillanatok alatt terjednek ezek a fajta infók is.

Mindenki feltöltögeti a vicces vagy annak szánt videókat, helyzeteket, képeket. Sajnos ezek többsége egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Nem az ilyen fajta vicceket szeretem. Hanem azokat, amik találóak, nem bántóak, szellemesek. Az okos és figyelmes elme játékát, ami úgy mutat rá valamilyen gyarlóságra – akár az enyémre is – hogy amikor nevetünk rajta, akkor egyben meg is értünk valamit és tanulunk is belőle. Mondj egy viccet és megmondom, milyen vagy ott legbelül – akár felvételi szempont is lehetne egy-egy pályán. Minden nemzetnek megvan a maga humora és mi magyarok nem vallunk szégyent ezen a téren sem. A pesti humor és szellemesség számos rajongót szerzett még a magyar irodalom - és színház - kultúrának is. Manapság azonban mintha elveszítettük volna a vicceinket, sőt az erre való érzékenységünket is. Volt idő, amikor mindenki tudta, de inkább érezte, mi az, amiből soha, semmi körülmények között nem szabad viccet csinálni.

Volt egy határ, amit nem léptek át még a leghivatásosabb viccfaragók, humoristák, konferansziék sem. Most nem csak fellazultak, de némelyeknél egyszerűen eltűntek ezek a határvonalak. Elég belehallgatni kabarékba, mókásnak hirdetett beszélgetős showkba, hogy fanyalogva, vagy bosszúsan csatornát váltsunk, mert vagy ezeréves, lekoptatott, olcsó szellemességeket, derékon aluli, viccesnek gondolt, de szépen felöltöztetett trágárságokat kapunk. Vagy olyasmit, amin nem nevetni, hanem szánakozni kellene. Ahelyett, hogy vidám és felszabadult kacagásra fakadnánk, elszomorodunk. Az, hogy a hivatásosak is csak ilyesmire képesek, legyen a műsorszerkesztők gondja. Az viszont, hogy mi min tudunk szórakozni vagy nevetni, rajtunk is áll. Akkor is keresztyének vagyunk-e, amikor viccesek akarunk lenni, vagy amikor a mások elmésségein kacagunk? Így böjt idején ezen sem ártana egyszer elgondolkozni.

Milyenek a mi vicceink, viccesek-e igazán? A szellemességünkről árulkodnak vagy egyszerűen csak a rosszindulatról? Vajon vicces-e, amikor egy lelkész azt mondja, hogy aki a teológiára nem való, az semmire se való, vagy sírni való? Vicces-e, amikor egy költő, aki kereszténynek vallja magát, egy nyelvtörténeti ritkasággal szórakozik? Miért és mikor vesztettük el az önfegyelmet a viccek terén? Hol lehet az eredője ennek az egyre inkább elburjánzó gátlástalanságnak?

Talán ott, hogy nem tiszteljük már a másik embert, de elvárjuk, hogy velünk mindenki kesztyűs kézzel bánjon. Nem igazodunk a Szentírás tanításához, pedig naponta olvassuk. Nem érezzük, hogy ha nekem fáj, amikor a hitemet, családomat, nemzetemet, számomra szent dolgokat csúfolják és kifigurázzák, az a másiknak is fáj. Nem nevet rajta, hanem sír, megharagszik, vagy éppen bosszút forral. Ezen a téren is komolyan kellene venni a bibliai aranyszabályt. Amit szeretnél, hogy az emberek veled cselekedjenek, te is csak azt tedd másokkal. Csak abból csinálj viccet, amit te is szívesen fogadnál.