Mostanában egyre inkább arról győződöm meg, hogy az élet legnagyobb ellensége a közöny. Saját magamat, másokat, meg úgy "am blokk" szemlélve a világot, azt veszem észre, hogy egyre nehezebben tudunk megrendülni, pozitív vagy negatív irányba kilengeni érzelmileg. Pedig folyton folyvást ellátnak a mindennapok és kicsiny-nagy világunk hírei anyaggal, ami próbára teszi sztoikus nyugalmunkat és beletörődésünket. Hozzászoktunk annak idején a covidhoz, egy néhány hét elteltével hozzászoktunk a mellettünk dúló háborúhoz is. Múlt héten a törökországi-szíriai földrengés képei is csak ideig-óráig kavartak fel, aztán pár nap múlva már csak az esti vacsoránk majszolása közbeni háttérzaj maradt a túlélők után kutató mentési kísérletekről szóló híradás.

Tudjuk jól, hogy reakciónk majdhogynem természetesnek is számíthatna, hiszen a szervezetünk csak kis ideig képes maximum szinten tartani a stresszt, és az izgatottság adrenalinjának előbb vagy utóbb ki kell ürülnie a testünkből, hogy biológiai életünk folyhasson tovább. Én az érzésekről beszélek inkább, meg arról a tudatos végiggondolásról, ami elvezet bennünket a felismerésre, hogy minden, ami közel és távol történik, velem is történik, rám is hatással van, és bármennyire is szeretném, nem vonhatom ki magam az eseményekből, a világból, az emberiség nagy amalgámjából. Na, ez az elemi meggyőződés – ez hol marad?

Úgy tartom, hogy a közöny nem tűnik el magától. Olyan, mint egy örvény, ami egyre mélyebbre akarja húzni az embert. Feltett szándéka, hogy ne eressze újból a felszínre, ne lássa a napot, haljon meg örökre, még az emléke is süllyedjen a nagy tenger fenekére. Éppen ezért küzdeni kell. Más kiút nem is nagyon van. Minden reggelért meg kell harcolni. A felkelésekért. Azért, hogy az ember a maga szűkre szabott erejével bár, de megerőltesse magát és kinyissa önmagát a világ előtt. Hogy felajánlja szemét, fülét, szívét, értelmét az eseményeknek, tudassa: itt vagyok, befogadlak, nem vagyok még halott, érzem az ingereket, emberi reflexeim nem tűntek el végleg. Van, hogy ez nem megy, és az örvény ismét csak ránt rajta egyet. De nem torpan meg mégse, másnap újra kinyitja csikorgó hangok közepette lelke ablakait, hogy részesüljön a valóságból aznap is.

Szóval közöny, meg érdektelenség, meg társai. Végzetesen elszigetelik az embert. Előbb csak távoli népek idegen dolgai iránt lesz közömbös, majd észre sem veszi, és a mellette lévőt sem veszi már észre. A kimerészkedés, az önmagamba zártság ellenszere egyedül az a meggyőződés lehet, hogy végsősoron mégiscsak össze vagyunk kötve – mindenik ember mindenik emberrel egy nagy szövet szálai. Ahogy John Donne írta meg szépen: senki sem különálló sziget. A közönyt a közös tudja felülírni és legyőzni, na meg a felismerés: életem, én magam csak részese vagyok, egyetlen eleme a nagy egésznek, s így a legjobb ami megtörténhet velem, hogy elfogadom saját osztályrészem.